SIPOS Péter: Munkásság és munkásmozgalom

 

Mintegy száz esztendővel ezelőtt, elsősorban Európában, de más világrészeken is észlelhetően, megjelent egy új politikai erő a közélet szereplői között. Helyet követelt magának az ipari munkásság, amelynek politikai és gazdasági szervezetei történelmileg igen röpke idő, egy évtized leforgása alatt százezerre, sőt, egyes országokban milliós tagságra és szavazótáborra tettek szert. Igaz, eddig is léteztek kisebb-nagyobb munkásszervezetek, lezajlottak sztrájkok, történtek véres összecsapások. A munkásság azonban mint a társadalom más részeitől elkülönült, törekvéseit és érdekeit önállóan artikuláló, számbeli súlya következtében is impozáns erő az 1890-1900-as évek fordulóján lépett először a kontinens történetének színpadára.

Az ipari társadalom születése

Ez a jelenség a gazdasági korszakváltással szoros összefüggésben bontakozott ki. 1895-1896-ban megszűnt az 1873 óta tartó ún. "nagy depresszió", amelyet stagnálás, árzuhanás és csökkenő tőkehozam jellemzett. A lendületesen induló konjunktúra hajtóerői a gép-, a vegyi, az elektromos, majd az 1910-es évektől a gépkocsiipar. Ezekre épült a második ipari forradalom, melynek eredményeként a századelőn születőben volt az ipari társadalom is.

A legtöbb országban lényegesen módosult a lakosság foglalkozási összetétele az iparból élők javára, jelentősen növekedett az ipari munkásság létszáma. Minden országban kialakultak a jellegzetes iparvidékek, a zömmel munkások lakta települések. [...] A fővárosokat ipari előváros-gyűrűk övezték.

Két társadalom

[...] A 19. század végén, a konjunktúra kezdeti szakaszában a bérek növekedése meghaladta az árakét, így a reálbérek emelkedtek. Viszont 1900-1914 között, a gazdasági növekedés ellenére, a reálbérek stagnáltak vagy csökkentek. Ehhez járult még a 10-12 órás munkaidő, a rossz munkahelyi körülmények, a munkavédelem szinte teljes hiánya, a gyermekmunka elterjedtsége stb. Különösen nyomorúságosak voltak a lakáskörülmények. [...]

Az élet- és munkakörülmények uniformizáltsága következtében a kétkezi munkájukból élők világában kialakult az összetartozás érzülete. Megszületett a kollektív cselekvés eszméje, amely munkás pártszervezetekben és szakszervezetekben, szövetkezetekben, kulturális egyesületekben és társaskörökben öltött alakot.

I. A munkásság szervezetei

A munkás-munkaadó konfliktus nemzeti szinten -- összefüggésben a nemzeti gazdaságok létrejöttével -- szintén az 1890-1900-as évek jelensége. Ebből következően ez időben konstituálódtak a korábban is létező lokális, jobbára csupán egyetlen szakmára, egyetlen helyiségre szorítkozó szakegyletek, segélypénztárak helyett az országos szakszervezetek. Ezek nemzeti szinten egész iparágakat vagy rokon ágazatokat tömörítettek. Sőt, szakítva a tradíciókkal, az "új szakszervezetek" a szakmunkásokon kívül magukban foglalták a betanított és segédmunkások növekvő, sőt mindinkább túlsúlyra jutó tömegét is.

Szakszervezetek

[...] A szakszervezeteken kívül szinte minden tevékenységre, a színjátszástól a dalolásig, a bélyeggyűjtéstől a sakkozáson át a kerékpározásig és a házinyúltenyésztésig létrejöttek kizárólag munkás tagokból álló egyesületek, körök, klubok, társaságok. A munkásnegyedekben virágoztak a törzsvendéglők, kedvenc korcsmák, amelyek különtermeit a tulajdonos -- a nagyobb fogyasztás reményében -- szívesen engedte át mozgalmi összejövetelekre.

Munkástömegpártok

A szakszervezetek megerősödése a munkásmozgalom egyik vonulatát alkotta. A 19. század második felében a [...] szavazati jog kiterjesztése szükségessé tette, hogy a munkásság eddig meglehetősen szűk keretek között létező politikai szervezetei modern tömegpártokká bővüljenek. Az átalakulás az 1890-1900-as években zajlott le. A folyamatban jelentős szerepet játszott az 1889-ben megalakult II. Internacionálé, a marxi szocializmus elvi alapján működő pártok nemzetközi szervezete.

A munkástömegpárt modelljét az 1875-ben megalakult, majd 1890-ben átszervezett Németországi Szociáldemokrata Párt jelentette. Az 1891-ben elfogadott program szerint a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele nemcsak a proletariátus, hanem az egész emberiség felszabadulásának, a kizsákmányolás megszüntetésének alapvető feltétele. [...]

Emellett nem hanyagolhatók el a jelent a munkásosztály számára elviselhetővé tevő gyakorlati reformok sem. Mind az ideológiai nevelés, mind a pragmatikus politizálás eredményességének döntő feltétele a szilárd szervezeti bázis kiépítése, erős párt- és szakszervezeti organizációk formájában. [...]

Munkásmozgalom és ideológiája

Az ortodox marxista irányzattal szemben a századforduló tájékán Eduard Bernstein megkérdőjelezte a marxi doktrína több alapvető tételét, így az elnyomorodás, a társadalmi polarizáció és a válság teóriáit. Szerinte a munkásság ne távoli forradalmi társadalomátalakító célokat kövessen, hanem helyzetének megjavítását eredményező reformok kivívására összpontosítsa energiáját. Bernstein úgy vélte, hogy "a végcél semmi, a mozgalom minden". A reformpolitika fő színterének a parlamentet tekintette, és nem zárta ki a szociáldemokraták esetleges részvételét egy polgári kormányban. [...]

Keresztényszocialista szervezetek

A munkásságnak mint új, a fennálló társadalmi renddel elégedetlen erőnek a megjelenése arra késztette az egyházakat, hogy megoldást keressenek a munkás-tőkés viszony kezelésére. A legjelentősebb kezdeményezés XIII. Leó pápa nevéhez fűződik. Az egyházfő 1891-ben kibocsátott Rerum Novarum kezdetű enciklikájában megalapozta a modern katolikus társadalompolitikát. [...] A pápa a terápiát egyfelől az állami szociális törvényhozásban, másfelől a munkások és a munkaadók együttműködésének szervezeti keretet adó hivatásrendek, a korporációk létrehozásában látta.

Az enciklika eszméinek megvalósítására kibontakozott a keresztényszocialista szakszervezeti mozgalom, amely Németországban volt a legerősebb, 1913- ban  341 ezer taggal. Magyarországon 1904-ben alakult meg a Keresztényszocialista Egyesületek Országos Szövetsége, amely 1914-ig 17 ezer tagot toborzott.

II. Munkáspártok országonként

Ausztria

Ausztria-Magyarország ciszlajtániai felében 1889-ben alakult meg a szociáldemokrata párt Victor Adler vezetésével. [...] Pártja elsődleges feladatának az általános választójog kivívását tekintette, amit 1907-ben a Monarchia ausztriai felében sikerült is elérni. A nemzeti-nemzetiségi kérdést Ciszlajtánia föderatív átszervezésével, de a birodalom gazdasági egységének a megóvásával kívánta megoldani. Az ausztriai szociáldemokrata párt maga 1897-ben nemzeti alapon föderációvá alakult át. [...]

Magyarország

Magyarországon 1890-ben alakult meg a szociáldemokrata párt. Az 1903-ban elfogadott pártprogram az ortodox marxizmus elvi alapján állott, nem zárta ki a távoli jövőben a forradalmat, de elvetette az idő előtti, puccsszerű kísérletezést a hatalom megszerzésére. A társadalom átalakítását a párt reformpolitikával kívánta megvalósítani. Garami Ernő, a program megalkotója, a párt vezető személyisége szerint, tekintettel az ország elmaradottságára, a szociáldemokrácia elsődleges feladata a modern polgári rendszer megteremtése. A gyakorlati politikában a párt az általános titkos választójog kivívására összpontosította erőfeszítéseit, és az 1900-1910-es években ennek érdekében szervezett az egész országot megrázó hatalmas demonstrációkat. A magyar szociáldemokrácia, bár a parlamentből kirekesztetten, de többé figyelmen kívül nem hagyható politikai erővé vált.

Nagy-Britannia

Nagy-Britanniában az első jelentős politikai munkásszervezetet, a Független Munkáspártot 1893-ban alapította Keir Hardie skót bányász. Neki fontos szerepe volt abban, hogy a szakszervezetek elszakadtak a liberális párttól, amely a konzervatívokkal szemben esetenként felvállalta a munkásság érdekeit szolgáló reformok ügyét a parlamentben. [...]

1900-ban a Független Munkáspárt, a Szakszervezeti Kongresszus, a szövetkezetek és kisebb szocialista csoportok megalakították a Munkásképviseleti Bizottságot. A komité az 1906. évi választásokon 29 mandátumot szerzett. Ily módon első ízben jelent meg számottevő munkásképviselet a westminsteri alsóházban. A siker hatására és továbbfejlesztése végett a bizottság és a képviselőcsoport felvette a Munkáspárt elnevezést. A szakszervezetek szerepe azonban ezután is meghatározó jelentőségű maradt. [...]

Franciaország

Franciaországban három egyenrangú irányzat alakult ki a munkásmozgalomban. Jules Guesde vezetésével 1905-ben megalakult a marxista eszmeiségű szocialista párt, a Munkásinternacionálé Francia Szekciója néven. Taglétszáma 1914-ig megközelítette a százezret, s választási sikerei eredményeként erős parlamenti frakcióval is rendelkezett. A másik befolyásos áramlatot a magát "független szocialistaként" meghatározó 49 tagú parlamenti képviselőcsoport alkotta, kimagasló személyisége Jean Jaures volt. [...] A Franciaországban különösen erős anarchoszindikalista vonulat a munkásság egyetlen igazi osztályszervezetének a szakszervezeteket tartotta. Elutasította a politikai pártot és a parlamenti tevékenységet, a munkásság felszabadítása kizárólagos módjának a "direkt akciót", az általános politikai tömegsztrájkot ismerte el. Az anarchoszindikalizmus a többi latin országban, s különösen Spanyolországban szintén jelentős erővel rendelkezett.

Oroszország

Oroszországban a munkásmozgalom az 1905-ös forradalomig csupán illegális körülmények között létezhetett. V. I. Lenin ebből a különleges helyzetből azt a következtetést vonta le, hogy kizárólag hivatásos forradalmárok konspiratív, autoriter módon vezetett, zárt szervezete, "a munkásosztály élcsapata" veheti fel a küzdelmet a siker reményében az önkényuralommal. G. V. Plehanov és J. O. Martov viszont a német szociáldemokrácia példáját tekintette mértékadónak az orosz munkásmozgalom számára is. A formálisan 1898-ban megalakult Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1903-ban Londonban megtartott kongresszusán Lenin hívei kerültek többségbe, innen a bolsevik elnevezés, a bolsinsztvo, többség szóból, szemben a mensevikekkel, a menysinsztvo, kisebbség kifejezésből. Lenin szerint a szocialista forradalom célja a proletárdiktatúra megteremtése, míg a mensevikek a demokratikus fejlődést szorgalmazták. A végleges szakításra 1912-ben került sor, amikor létrejött az önálló bolsevik párt.

Európán kívüli munkásmozgalom

A 19-20. század fordulóján a munkásmozgalom a többi kontinensen is megjelent vagy legalábbis gyökeret vert a szocialista gondolat. Az Egyesült Államokban a legjelentősebb munkásszervezet, az Amerikai Munkás Föderáció 1886-ban alakult meg, Samuel Gompers vezetésével. Az organizációt számos helyi szakegylet alkotta, a brit Szakszervezeti Kongresszus mintájára. A föderáció elvetett minden ideologikus retorikát és tevékenységét a munkásság napi követeléseinek: a magasabb munkabérek, a rövidebb munkaidő, a jobb munkakörülmények stb. kivívására összpontosította. [...]

Bár az Egyesült Államokban is ismételten sor került szocialista eszmeiségű politikai párt megalakítására, a számos kísérlet azonban annak a jele, hogy átütő és tartós sikert egyik sem ért el. Az amerikai társadalmi és politikai körülmények nem kedveztek egy európai típusú szociáldemokrata tömegpárt létrejöttének. A bevándorlás következtében a munkásság rendkívül heterogén összetételű volt. A folyamatos belső migráció adta "korlátlan lehetőségek" fölöslegessé tették a munkások számára szorosabb szervezeti kötöttségek vállalását.

Latin-Amerikában bevándorló munkások honosították meg az európai mintákat, amelyeket ez időben még jobbára nemzeti-etnikai keretek között alkalmaztak a helyi viszonyokra. [...]

A brit domíniumok közül Ausztráliában fejlődött ki a legjelentősebb munkásmozgalom. A Munkáspárt 1910-ben többséget szerzett a választásokon, és megalakult a történelem első munkáskormánya, amely demokratikus-szociális jellegű reformokat valósított meg.

Az ázsiai országokban a szocialista társadalmi gondolat jobbára az értelmiség körében terjedt. Az európai egyetemi tanulmányaikat befejező intellektuelek hazatérve, szellemi poggyászukban Owen, Fourier, Saint-Simon, Marx, Engels, Bakunyin és Kropotkin teóriáit hozták magukkal és megkísérelték alkalmazni a hazai viszonyokra. Arra törekedtek, hogy az importált tanokat összhangba hozzák az iszlám, a konfucianizmus, a hinduizmus egalitárius és utópista hagyományaival.

A II. Internacionálé és tagpártjai rendszeres kapcsolatokat tartottak fenn japán, indiai, kínai, török, iráni, indonéziai, Fülöp-szigeti aktivistákkal. Az említett országokban szervezett szocialista csoportok működtek, bár szélesebb társadalmi befolyással csak a japán, a kínai és az iráni pártok bírtak.

*

Az európai fejleményeket összegezve megállapítható, hogy -- egyes országokat kivéve -- általános jelenség a munkástömegpártok részvétele a politikai életben, sőt egyes államokban számottevő választási sikereket is arattak. Bár még kisebbségben maradtak, de Németországban és a kontinens északi részén a szavazatok 35-40%-át szerezték meg. A választójog bármely mérvű kiterjesztése a szociáldemokrata pártok erősödését eredményezte.

Vissza a tartalomjegyzékhez