DIÓSZEGI István: Az Osztrák-Magyar Monarchia

 

Miként az azt megelőző évtizedekben rendszeresen, 1900- ban népszámlálást tartottak Ausztriában és Magyarországon. Az összesített statisztikai adatokból kitűnt, hogy a Monarchia kereken 49 milliós népességének csupán 23,4%-a volt német, 19,6%-a magyar, a fennmaradó 57% pedig kilenc nemzet között oszlott meg úgy, hogy csak a csehek részesedése volt fölötte a 10%-nak. [...]

Összetartó erő a félelem

Mi tartott össze egy olyan államot Európa közepén, amely mind a nemzeti homogenitást, mind a vezető nemzet túlsúlyát nélkülözte? [...]

A Monarchia nemzetei a környező hatalmak -- Németország, illetve Oroszország -- terjeszkedésétől féltek, és arra a meggyőződésre jutottak, hogy saját független államaik nem tudnának megállni az expanzió útjában. Ebben a meggyőződésben rejlett a Monarchia ereje, de egyúttal gyengesége is. [...]

Mégis: bármennyire hihetetlen is, a Monarchiához fűződő érdekszálak a kiváltságos nemzetek, az osztrákok és a magyarok köreiben kezdtek először vékonyodni.

Az osztrák nemzeti tudat dilemmái

Az osztrákoknak a Monarchiához fűződő viszonyában kezdettől mutatkozott egyfajta ellentmondásosság. Õk ugyanis Ausztriában is, Németországban is otthon voltak egyszerre. A Monarchiához kötötte őket az adott államkeret és a küldetéstudat, Németországhoz pedig a közös nyelv és a történelmi múlt. A két minőség korántsem harmonizált egymással. [...] Az osztrákoknak tudomásul kellett venniük, hogy Németország porosz vezetés alatt egyesül, a centralizált összbirodalom pedig, a magyar igényeknek megfelelően, dualista állammá alakul.

[...] Az osztrák Anschluss-nosztalgiák a politika terrénumán még csak hellyel- közzel nyilvánultak meg. Márcsak azért is, mert Berlinben, Bismarck gyakorlatát követve, még mindig mereven elzárkóztak minden osztrák csatlakozási szándék elől. De gyanakvást és aggodalmat keltettek az öregedő uralkodóban, Ferenc Józsefben, aki 1898-ban már ötvenedik éve ült a trónon.

Magyar elkülönülési törekvések

A magyar politikai gondolkodásban végbemenő metamorfózis annál több gondot okozott. A kiegyezés alkotója, Deák Ferenc még úgy tartotta, hogy a független Magyarország nem tudna megállni a felemelkedő Németország és a hatalmas Oroszország szomszédságában. Véleményét a politikai elit túlnyomó többsége osztotta. A századforduló táján azonban sokak számára úgy tűnt, hogy elmúlt a német veszedelem, mert Németország a Monarchia szövetségese lett, Oroszország pedig a Távol-Keletre helyezte át hatalmi törekvéseinek súlypontját. Optikai csalódás volt ez, nem egyéb, mert a geopolitikai helyzet mitsem változott. Inkább arról volt szó, hogy egyre kevésbé tűntek nélkülözhetetleneknek a Monarchia biztonságot nyújtó keretei. [...]

Magyarország egy rövid időre a teljes politikai zűrzavar állapotába került. Szakítás csak azért nem következett be, mert a győztes Függetlenségi Párt végül visszariadt saját vakmerőségétől, és 1906 áprilisában a hatvanhetes közjogi alap tiszteletben tartásával vállalkozott kormányalakításra.

A kisebbségek autonómiatervei

Miközben az osztrákok és a magyarok körében elkülönülési törekvések mutatkoztak, a többiek tartózkodó magatartást tanúsítottak, és sorsuk megjavítását változatlanul a Monarchia keretei között keresték. Mindezt nem viszonosság nélkül tették: "ragaszkodásukat" nagyon is határozott feltételekhez kötötték, és különböző szintű autonómiaelgondolásokat fogalmaztak meg. [...]

Az autonómiatervek azonban Bécsben és Pesten nem találtak kedvező fogadtatásra. Az osztrákok kényszerből tudomásul vették ugyan a dualizmust, Ciszlajtánia föderalizálásáról azonban hallani sem akartak. Magyar részről pedig az "egy politikai nemzet" teóriája alapján, az egy Horvátország kivételével, elzárkóztak az ország területi autonómiákra történő feldarabolásától. [...]

Nyelvhasználat

A gondok a századforduló táján jelentkeztek.

Magyarországon a törvény nem ismert kollektív nemzetiségi jogokat, mégis szemet hunytak a nemzetiségi pártok létezése fölött. Ugyanakkor az állam elnézte a megyék és a városok nemzetiségellenes túlkapásait is. Nem arról volt szó persze, hogy országos méretű magyarosítás folyt volna, hiszen fél század alatt csupán a hazai nemzetiségi népesség 20%-a tanult meg magyarul! Az 1868. évi igen méltányos törvénnyel ellenkező gyakorlat azonban kétségkívül rontotta a lakosság tekintélyes részének közérzetét.

Ciszlajtániában a németet nem emelték ugyan az államnyelv rangjára, de a német nyelv elsőbbsége a közigazgatásban 1867 után is érvényesült. Ez a gyakorlat nehezen volt tartható az olyan koronaországokban, ahol a lakosság többsége nem német volt, illetve ahol a többségi németség mellett tekintélyes számú nemzetiség élt.

A kormány számot vetett ezzel a körülménnyel, és már az 1880-as évek kezdetétől igyekezett a közigazgatási szintű nyelvi egyenjogúságot biztosítani. [...]

A nagy gazdasági térség előnyei

A Monarchiához fűződő érdekszálak a századforduló táján elvékonyodtak és a belső érvényesülés akadályokba ütközött, de a soknemzetiségű államalakulatot összetartó gazdasági szükségesség változatlan hatékonysággal működött. [...]

E területen eleve adva volt minden, amit a mai Európai Unió országai négy évtized után elértek, vagy elérni szándékoznak: a határsorompót nem ismerő gazdasági közösség, a tőke és a munkaerő szabad áramlása, és a közös fizetőeszközben mutatkozó monetáris unió. [...]

Valóban káprázatos felemelkedésről volt szó: a Monarchia a 19. század utolsó harmadában és a századfordulót követően lépést tartott Európa fejlettebb nyugati felével. [...] Az urbanizáció rohamléptekkel haladt előre. A világháború előtt Ausztriában a lakosság fele, Magyarországon egyötöde élt városnak számító településeken. [...]

A korszerű infrastruktúra kiépülése az elismerésre érdemes gazdasági teljesítményen nyugodott. Az osztrák ipari termelés 1880 és 1912 között háromszorosára növekedett, Magyarországon megduplázódott, a gabonatermelés 1875 és 1912 között Ausztriában kétszeresére, Magyarországon négyszeresére nőtt. Ma, 2000-ben, amikor a felzárkózás közgazdasági szótárunk leggyakrabban használt kifejezése, elcsodálkozhatunk azon, hogy Magyarország az egy főre jutó bruttó társadalmi termék tekintetében meghaladta Spanyolországot, a Monarchia egészének mutatói jobbak voltak Olaszországénál, az osztrák, valamint a cseh-morva területek pedig a belgiumit és a hollandiait közelítették!

Az életminőség javulása

A gazdasági fellendülés következménye, de mondhatni előfeltétele is volt, hogy az egészségügy és az oktatásügy területén is radikális változások mentek végbe. Magyarországon még 1873-ban is végigsöpört a kétszázezer halálos áldozatot követelő kolerajárvány, de ez volt az utolsó az évszázadok során vissza-visszatérő nagy ragályok sorában. Az élelmezési viszonyok javulása következtében megszűnt a skorbut és a pellagra, a himlőoltás és az újraoltás bevezetésével mérséklődött a gyermekhalandóság. Tető alá kerültek a jellegzetes vöröstéglás kórházak és klinikák Bécsben és Pesten csakúgy, mint Lembergben és Szarajevóban. [...]

Kiművelt emberfőkben sem mutatkozott hiány. A századfordulón Ausztriában és Csehországban az iskoláskorúak 95, Magyarországon 85%-a kijárta a hat elemit, és az elmaradott Galíciában és Bukovinában is csupán a lakosság egynegyede volt írástudatlan. És akinek módja és lehetősége volt, továbbtanulhatott a szak- és középiskolákban, vagy éppenséggel a tudományegyetemeken. [...]

A kiegyezés óta tartó és a századforduló után felgyorsuló fejlődés közelítette egymáshoz Európa középső és nyugati régióját, és erősítette a közös vonásokat a Monarchia egyes térségeinek arculatán. A pesti Andrássy út a párizsi Champs-Élysèes-re emlékeztetett, a bécsi Ringstrasse palotái a londoni City eleganciáját idézték, a vonatokon érkező utasokat Prágában és Triesztben egyazon stílusban épült pályaudvarok fogadták, a színházlátogatók pedig akár össze is téveszthették a grazi és a pozsonyi városi teátrumot.

A múltból örökölt különbségek azonban [...] a foglalkozási megoszlás és a társadalmi szerkezet tekintetében még inkább kiütköztek.

Társadalmi átrétegződés

A rohamos tempóban végbemenő iparosodás megváltoztatta a tradicionális foglalkozási struktúrát, de a világháború előtti években Magyarországon a lakosság kétharmada, Ciszlajtániában pedig a lakosság fele még mindig mezőgazdaságból élt. (Az ugyancsak némi késéssel induló Németországban ez a részesedés már a népesség egyharmadára csökkent.) Mindez annyit jelentett, hogy a századfordulós Monarchia európai összehasonlításban csupán az agrár-ipari minősítést kaphatta.

A társadalmi átrétegződés, a polgárosodásnak nevezett folyamat félreismerhetetlen jele volt viszont, hogy a századforduló után a nagyburzsoázia számított a társadalom vagyoni tekintetben legerősebb csoportjának. [...]

A gyarapodó gyáripari munkásság új színt vitt a társadalom palettájára, de összetételét tekintve hátrányosan különbözött a fejlett nyugati országokétól. Törzsét ugyan a szakmunkások alkották, de túlságosan nagy volt az idényjelleggel foglalkoztatott segédmunkások és napszámosok aránya, és viszonylag alacsony a betanított gépmunkások részesedése. A legnépesebb társadalmi osztály, a parasztság, belső tagozódását tekintve a jobbágyfelszabadítás előtti időkre emlékeztetett. [...]

A gazdagok és szegények közötti szakadékot úgy-ahogy áthidalta a nemesi eredetű középbirtokosok, a jómódú vállalkozók, tisztviselők és katonatisztek eléggé széles rétege. Az ún. középosztály aránya és súlya azonban még a Monarchia legfejlettebb területein is mögötte maradt a nyugat-európainak. [...]

Magatartásformák

A társadalom stílusa és mentalitása végképp a régi időket idézte. A felső rétegekben a bárói rang, középen a tiszti kardbojt volt a vonatkozási pont. [...] A parasztgazda hiába volt tehetősebb, mint a lecsúszó középbirtokos, az úri társadalomtól elkülönítő vonalat nem léphette át. A politikai elitet a polgári réteg felemelkedése mondhatni teljesen érintetlenül hagyta. A Monarchia közös külügyminiszterei kivétel nélkül grófok és bárók voltak, a dualizmus korának tizenöt magyar miniszterelnöke közül kilenc az arisztokrácia soraiból került ki, és a képviselő-választáson is az indult igazán eséllyel, akinek nemesi levél volt a tarsolyában.

És hogy a lakosság széles tömegei ne kerüljenek a politika közelébe, arról a magas vagyoni cenzus gondoskodott. [...]

A társadalmat kettéosztó nagy vagyoni különbségek az életmódban is tükröződtek. A téli hónapokban az Alpesekben vadászó, nyáron Abbázia kaszinóiban kártyázó arisztokratát egy egész világ választotta el a filléreit kuporgató kisbirtokostól és a részesaratóként verejtékező mezőgazdasági munkástól. [...]

De ha a vagyoni különbségek nem is mérséklődtek és az elosztás aránytalansága fenn is maradt, a gazdasági növekedésnek valamennyi társadalmi réteg hasznát látta. Utólagos számítások szerint 1900 és 1910 között a bérek 30%-kal növekedtek. [...] Az átlagjövedelem így, ha mögötte is maradt az angliainak és a németországinak (az előbbinek 35, az utóbbinak 55%-át tette ki), duplájára rúgott az oroszországinak, és hozzávetőlegesen akkora volt, mint az itáliai.

Háttérbe húzódó államhatalom

Az államhatalom a társadalmi konfliktusokban a vagyonosak oldalán állt -- a béremelést követelő munkásokkal szemben nem volt ritka a karhatalmi erőszak --, de egyébként megfelelt a jogállamiság követelményeinek.

Az uralkodó is tudomásul vette az alkotmány által neki juttatott szerepet, és még abba is belenyugodott, hogy az általa kinevezett miniszterek a közös minisztertanácson alkalmanként leszavazzák. Ez az állam nem játszotta sem a gondoskodó, sem az újraosztó állam szerepét, hanem diszkréten a háttérbe húzódott. Az állampolgárok csak akkor érzékelték, hogy van fölöttük valamiféle közhatalom, amikor megkapták a sorkatonai szolgálatra szóló behívót, és amikor a posta kézbesítette számukra az adóbevallási íveket. [...] Ha valaki utazni szándékozott, nem kellett a hivatalokat felkeresnie. Bárki bárhol lakott, a Monarchia minden részén munkát vállalhatott, és az amerikai kivándorláshoz is csak a századforduló után kértek útlevelet. Aki pedig a Monarchiában kívánt letelepedni, annak sem kellett az idegenrendészeti hivatalokban sorban állni, mert ilyeneket akkoriban nem ismertek.

*

Mindez ma már csak folytatás nélküli történelem. A Monarchia népei, amelyek négy évszázadon át éltek együtt jóban-rosszban, 1918-ban úgy döntöttek, hogy külön-külön futnak a boldogság kék madara után. [...]

Vissza a tartalomjegyzékhez