KERTÉSZ ISTVÁN: Pénzdíjak és olimpiák
Néhány évvel ezelőtt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke, J. A. Samaranch Jim Thorpe unokáinak visszaadta nagyapjuknak az 1912-es stockholmi olimpián öt- és tízpróbában szerzett, de azután elvett aranyérmeit. Annak idején az indián atlétát azért fosztották meg világraszóló győzelmeinek jutalmától, mert 1909-ben -- mint utóbb kiderítették -- pénzt fogadott el egy baseballmérkőzésen való szereplésért. [...] Felmerül persze a kérdés, egyáltalán lehetett-e bármikor is, akár az ókorban, akár a modern olimpiai játékok kialakulása idején tisztán amatőr alapon színvonalasan sportolni? És ha igen, akkor azt kik engedhették meg maguknak?
Az amatőr sportember mítosza
[...] Sokáig úgy gondolták, hogy előbb volt a kedvtelésből űzött amatőr sport, amelyet azután a sporteszme torzulása és a társadalmi változások negatív hatása következményeképp fokozatosan és változó mértékben kiszorított a hivatásos (professzionális-profi) sportolás. Ezt a negatívnak tekintett változást igaznak tartották mind az antik sport -- így az ókori olimpiák -, mind a modern küzdelmek viszonylatában. Az újabb sporttörténeti kutatások e vélekedés ellenkezőjét bizonyítják. A modern sport körülbelül két évszázada létezik, nagyobb része a 19. században alakult ki. A 19. századhoz köthető sportok 65%-a Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban vált népszerűvé. A sportági versenyeken társadalmi megkülönböztetés nélkül mindenki részt vehetett, és az értékes díjazás természetes velejárója volt az eseményeknek. [...]
Az 1860-as évektől kezdve azonban a felső társadalmi rétegek kezdték kialakítani a maguk zárt, az alsóbb néposztályok tagjait távol tartó sportegyesületeiket. Ezekben saját igényeik szerint űzhették kedvenc sportágukat anélkül, hogy társadalmi presztízsüket kockára tették volna a köznépből valóktól esetleg elszenvedett vereségekkel. [...]
Érdekes módon az első amatőr szabályok a társadalmi hovatartozást szabályozták. A pénz elfogadásának tilalmát csak utóbb fogalmazták meg. [...]
A modern olimpizmus úttörői az antik olimpiák hagyományát elevenítették fel, és persze a saját igényeik szerint kialakított "tiszta" vagy "amatőr" sportolásnak is igyekeztek az ókori előzményeit kikutatni. Ez a törekvés vezetett -- kézenfekvő adatok és források negligálása révén -- azon kép kialakításához, amely a görög, elsősorban az athéni demokrácia felvirágzását és hanyatlását magukba záró korszakok analógiájára megalkotta az első évszázadaiban "tiszta", amatőr, majd hanyatló korszakaiban hivatásossá, profivá váló ókori olimpiai mozgalom sémáját. Ezzel együtt megteremtődött az ógörög amatőr sport mítosza.
Az ókor valósága
Már az ógörög nyelv is arról árulkodik, hogy sportoló (athlétész) az, aki díjért versenyez, hiszen e főnév etimológiailag kötődik a versenydíjért küzdök (athleüó) és a versenydíj (athlon), jutalmat tűzök ki (athlotheteó) stb. szavakhoz. Az Iliász tanúsága szerint Patroklosz temetésekor értékes díjért versenyeztek a homéroszi hősök, akik számára Akhilleusz "[...] háromlábas edényt, üstöt hozatott a hajókról / díjul, meg paripát, öszvért, sok erősfejű barmot, / szépövű asszonyokat szintén, meg szürke vasércet".
Okkal tekinthetjük ezt a leírást a Kr. e. II. évezredi gyakorlat hű képének, és ez a gyakorlat tovább élt a költő korában (Kr. e. 8. sz.) is. [...]
Versengtek az előkelők, de persze a szegény sorsúak is. A paraszt Hésziodosz a költők versenyén nyert egy háromlábú edényt (tripuszt), és az olümpiai ásatások is azt bizonyítják, hogy az ott Zeusz tiszteletére a Kr. e. 10. századtól kezdve alkalmanként megrendezett sportversenyek győztesei ugyancsak értékes díjazásban részesültek. [...] A díjazás természetes velejárója volt a sikeres versenyzésnek.
Az ókori amatörizmus modern mítoszának megalkotói azonban nem ebből a természetes állapotból indultak ki. Számukra az volt a kiindulási pont, hogy a négy nagy összgörög sportversenyen csak örökzöldből font koszorút lehetett nyerni a győzelemért: Olümpiában vadolajágból, Delphoiban a püthói játékok bajnokai számára babérból, Nemeában zellerből, míg az isztmoszi játékokon fenyőágból készült a győztes koszorúja. Ezek valóban eszmei értékű díjak voltak, önmagukban nem képviseltek financiális értéket. Az is igaz -- ez a mítoszcsinálók másik érve -, hogy főként az olümpiai játékok korai, a Kr. e. 8-6. századi időszakában gyakran gazdag arisztokraták arattak győzelmeket, akik számára az anyagi haszon mellékes körülmény volt.
Csakhogy nem előkelő származású bajnokokkal már az olümpiák korai időszakában is szép számmal találkozunk, és az is köztudott, hogy az olümpiai győzteseket hazájukba visszatérve gazdagon megjutalmazták. Sőt mi több, sok városállam lehetővé tette szegényebb sorsú polgárai élsportolóvá válását azzal, hogy a kisebb helyi versenyeken elért sikereket értékes díjakkal honorálta. Ezáltal egyfajta társadalmi esélyegyenlőség jött létre, melyben a tehetség a sport területén a társadalmi-gazdasági helyzettől függetlenül is érvényre juthatott. [...]
500 juh és 100 amphora olaj
A történeti hagyomány szerint a Kr. e. 6. század elején Szolón athéni törvényhozó elrendelte, hogy az olümpiai győztes athéni polgár 500 drakhma, az iszthmoszi verseny nyertese pedig 100 drakhma pénzjutalmat kapjon. Plutarkhosz történetíró szerint ekkor 1 drakhmáért egy juhot vagy 1 mérő (kb. 52 liter) gabonát lehetett vásárolni. Vagyis az olümpiai győztest illető pénzjutalom a nyertest Athén leggazdagabb polgárai közé emelte, hiszen ez egyenértékű volt az első vagyoni osztályba soroltak évi jövedelmével! [...]
De a kisebb versenyeken szerzett pénzdíjak sem voltak csekélyek. Ezekből a szegényebb sorsúak is finanszírozhatták olümpiai felkészülésüket. Ugyancsak Platón korában, a feliratok tanúsága szerint, a Panathénaia sportversenyén a stadionfutás győztese 100 amphora, második helyezettje 20 amphora olajat kapott, de díjazták az ifjak (60 amphora) és a gyermekek (50 amphora) versenyének nyerteseit is. 1 amphora olaj ára 12 drakhma lévén, a felnőtt győztes díjának értéke 1200 drakhma volt, ami megfelelt ácsunk 847 napi, azaz 2,82 évi keresetének. És mi volt ennek az összegnek a Kr. e. 4. századi vásárlóértéke? Nos, lehetett érte venni hat vagy hét erős rabszolgát, vagy egy 100 juhot számláló nyájat, esetleg 2-3 kisebb házat bárhol Attika területén.
A sorolt adatok a Kr. e. 4. századból valók, de más források igazolják, hogy a versenydíjak értéke már a Kr. e. 5. század elején is hasonló volt. A modern amatörizmus híveinek tehát ugyancsak igyekezniük kell, ha igazi athéni "amatőrre" akarnak bukkanni. [...]