Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós

 

Farkas Bertalan űrrepülésének húszéves évfordulója 2000. május 26-án volt. Ez alkalomból beszélgettünk vele az űrrepüléséhez kapcsolódó élményeiről, tapasztalatairól, általában az űrkutatás helyzetéről, fejlődéséről és a lehetőségekről.

- Megfogalmazódott-e gyermekkori álmaiban, hogy űrhajós legyen?

- Nyolcéves voltam, amikor 1957- ben fellőtték az első szputnyikot. Kevesen hittek abban, illetve kevesen tudták elképzelni - a szakembereken kívül - akkor, hogy létezik olyan rakétacsúcstechnika, amellyel valamit is fel lehet juttatni a világűrbe. Nem is sokan foglalkoztak - a szakembereken kívül - ezekkel a kérdésekkel. Még diákként sem gondoltam arra, hogy én magam leszek az első (és azóta is egyetlen) magyar űrhajós, aki járt a világűrben. Az idő múlásával, az űrtechnika fejlődésével mindez egyre közelebb került a hétköznapi emberhez is. Megkezdődtek az állatkísérletek, élőlényeket küldtek fel az űrbe, majd 1961-ben az ember is feljutott. A cél módosult, már nemcsak a feljutás motiválta a szakembereket, hanem az, hogy a fent töltött idő növekedjék, és az, hogy minél távolabbi égitesteket lehessen elérni.

- Hogyan nyílt lehetősége egy űrrepülésben való részvételre?

- A nemzetközi politikai viszonyok természetesen sok mindent meghatároztak. 1975-ben, a hidegháború enyhülésével, lehetőség teremtődött közös űrkutatási, űrrepülési tervek megvalósítására. Bár a Szovjetunió és az USA is tisztában volt vele, hogy a kutatásokat a békés célok mellett katonai célokra is fel lehet használni. De mind a szovjet, mind az amerikai fél felismerte, hogy míg a földet fel lehet osztani politikai-stratégiai zónákra, addig a világűr közös, mindenkié. Az Interkozmosz-program 1976-tól hazánk számára is lehetővé tette az "emberes" űrkutatásba való bekapcsolódást is. Olyan lehetőséget jelentett ez Magyarország számára a csúcstechnológiák kifejlesztése és létrehozása terén, amely vitathatatlan lökést adott különböző területek műszerfejlesztésében, az eredmények más területeken történő alkalmazása terén. A szakma képviselői örültek annak, hogy lehetőség nyílik - országhatártól függetlenül - szakmai konzultációkra, véleménycserékre, amelyek előmozdítják a további fejlesztéseket.

Mindezek mellett természetesen az űrrepülési programban való részvételt meghatározta, hogy már sokrétű szűrésen, kiképzésen részt vett berepülőpilóták közül választottak. Hiszen mi, pilóták olyan repülési viszonyok között dolgoztunk, amelyek még a hagyományos - légi utasforgalomban repülő - pilóták számára sem voltak ismertek. A "szűrés" tehát egyfelől már korábban megtörtént. 1978-ban, Magyari Béla kollégámmal ketten kerültünk ki Csillagvárosba, az űrrepülést megelőző kiképzésre.

- A szovjetunióbeli felkészülést mennyiben befolyásolta annak tudata, hogy kettejük közül csak az egyikük vesz majd részt az űrrepülésen?

- Már 1978 decemberében tudtuk, hogy én jutok fel, de természetesen minden eshetőségre fel kellett készülni. (A bolgár-szovjet űrrepülést például 1978-ra tervezték, ennek sikertelensége miatt tolódott 1979 helyett 1980-ra a magyar-szovjet közös repülés.) A csillagvárosi tartózkodás azonban teljes egyetértésben telt, ott mindenki segítette a másikat, nemzetiségétől függetlenül is. A kemény kiképzés alatt életre szóló barátságok alakultak ki. A feladat nem volt könnyű, szigorú és kötött volt a napirend. A két év alatt elvileg mindent meg kellett ismerni az űrállomáson, az űrhajón, a szellemi feladatokon túlmenően pedig fizikálisan is fel kellett készülni a repülésre. Mindezek mellett az űrhajózásban soha nem érzi úgy az ember, hogy mindent tud, csakis azt a hitét tudja magában erősíteni, hogy minden tőle telhetőt megtett a siker érdekében.

- Érzett félelmet a repülésnél?

- Az űrhajóspálya tele van váratlan fordulatokkal, felkészülni mindenre természetesen nem lehet. Mindig adódhat olyan probléma, amelyet csakis az adott körülmények között, az előzetes átgondolás lehetősége nélkül kell megoldani. A félelmet - a szó klasszikus értelmében - azonban le kell tudni küzdeni.

- Mennyiben jelentett változást a repülés az azt követő hétköznapokban?

- Életre szóló és a későbbiekben is szinte mindent meghatározó élmény. A repülés után számtalan ajtó nyílt meg előttem, kapcsolatba kerültem a nemzetközi tudományos élet jeles képviselőivel. Magánemberként is jóleső érzés, hogy sok meghívást kapok mind a mai napig, nagyon sokan megismernek, tisztelettel, az ifjúság szinte ámulattal vesz körül. Másrészt viszont nem könnyű feldolgozni azt, hogy az ember harmincévesen eljutott a csúcsra, ráadásul valami olyasmiben, ami egyedi és különleges. Sajnos, számomra talán egyszeri lehetőségként adatott meg.

Az interjút készítette: P. Á.

 

Vissza a tartalomjegyzékhez