KOZMA ISTVÁN: A névmagyarosítások története. A családnév-változtatások

 

Az 1814 őszén és 1815 tavaszán kibocsátott rendeleteiben I. Ferenc osztrák császár és magyar király megtiltotta, hogy alattvalói a továbbiakban önkényesen változtassanak családnevükön. Ezzel a lépéssel az állam a családnév-változtatásokra is kiterjesztette szabályozó, engedélyező és regisztráló hatáskörét. A névváltoztatás, ami addig általában - a nemesi családok kivételével - egy spontán, természetes, szabályozatlan - és persze ingyenes - aktus volt, ekkortól jogintézménnyé is vált. Ettől kezdve hivatalos érvénnyel mindenki csak az erre jogosult igazgatási szerv engedélyével változtathatta meg a nevét. [...]

 

"Magyar nyelv" - "magyar név"

Magyar nyelvuség és magyar nevuség teljesen sosem fedte egymást. [...] A török kiuzését követő századokban [...] anyanyelvükben, kultúrájukban, önértelmezésükben asszimilálódók közel hárommilliós tömege zömmel idegen családnévvel integrálódott a magyarságba.

Az állami szerepvállalás megjelenésével egy időben (a "nemzeti ébredés" hajnalán) a névváltoztatás (általában: magyarosítás) társadalmi funkciója, "üzenete" is módosult. [...]

A névmagyarosítás mint társadalmi jelenség egyfelől a magyarosodó kisebbségek önkéntes asszimilációjának egyik megnyilvánulási formája, kísérőjelensége volt; másfelől az idegen származású népesség asszimilálására és az országimázs magyarosítására irányuló hol nyílt, hol burkoltabb állami-politikai erőfeszítésekkel és társadalmi mozgalmakkal volt összefüggésben. Végül egyes időszakokban, főleg az 1930-40-es években megbélyegzett, fenyegetett státusú etnikai/vallási csoportok (zsidók, majd a svábok) menekülési stratégiájával, az idegen származás egyik külső jegyének elrejtésével függött össze.

 

A névmagyarosítási mozgalom

1815 és 1956 között közel 300 ezer névváltoztatási kérelmet nyújtottak be a hatóságokhoz, amelyek a családtagokkal együtt kb. 530-540 ezer személyt érintettek. A hatóságok mintegy 250 ezer esetben engedélyezték a névváltoztatást, ami összesen kb. 440-450 ezer emberre terjedt ki. A kérelmek 95%-a névmagyarosításra irányult (kb. 430 ezer fő,) 4,5%-ában a kérelmezők magyar névről egy másik magyar névre kívánták megváltoztatni a nevüket, míg a kérelmek további 0,5%-a idegen hangzású név felvételére irányult. [...]

 

Asszimiláció, kirekesztés és névváltoztatás

A névmagyarosítás, bár szorosan összefüggött a magyarországi nyelvi-kulturális asszimilációval, méreteiben mégis messze elmaradt attól. Amíg a nyelvi asszimiláció kb. 2,8 millió fővel növelte a magukat hivatalosan magyarnak vallók számát, addig a névmagyarosítási mozgalom 1815 és 1944 között közvetlenül csupán kb. 340-350 ezer embert vont a magyar nevuek körébe. [...]

Az 1880-as években vette kezdetét az első, nagyobb szabású társadalmi agitáció a névmagyarosítás érdekében. [...]

A Bánffy-kormány sovén nemzetiségpolitikája, a magyar nagyhatalmi ábrándok erőteljes artikulálása ideológiai síkon és a millennium körüli nemzeti felbuzdulás az 1890-es évek második felében újabb lökést adott a névmagyarosításnak. [...]

A történeti Magyarország összeomlása, forradalmak, ellenforradalom, Trianon hullámvölgyet okozott. [...]

1933-1937 között 89 700 névváltoztatási kérelem érkezett a Belügyminisztériumba (17 940/év), aminek hátterében a [...] "nemzeti egység" meghirdetése és - Gömbös miniszterelnöksége idején - a területi revíziós törekvések felerősödése állt. [...]

A második világháborús összeomlás, a rendszerváltás, a zsidóság rehabilitációja, a német nemzetiség megbélyegzése és kollektív felelősségre vonása szintén a névmagyarosításra ösztönöztek. 1945- 1946-ban legalább 37 ezer névváltoztatási kérvényt nyújtottak be, szemben az 1938-1944 közötti 6736 fős évi átlaggal.

 

A névváltoztatók térbeli megoszlása

A névmagyarosítások nemcsak időben, hanem térben és a különböző társadalmi csoportok között is egyenlőtlenül oszlottak el.

A névváltoztatók regionális mutatóiból arra következtethetünk, hogy a névmagyarosítás döntően a magyar nyelvhatáron belüli mozgalom volt. 1918-ig, illetve 1939-1944 között az ország északi, keleti és délkeleti karéja (Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Tisza-Maros szöge) mélyen alulreprezentált a mozgalomban. [...]

A névváltoztatók túlnyomó többsége az ország azon területein lakott, amelyek a 18-20. századi migráció fő célterületei voltak: főképp a Duna-Tisza közén (ideértve Budapestet is) és a Dél-Dunántúlon, valamint az északi nyelvhatár sávjában. Ezekben a régiókban a betelepült szlovákok, németek, zsidók stb. anyanyelvi asszimilációjának üteme meghaladta az országos átlagot, s ez a névmagyarosítások gyakoriságában is tükröződött.

 

Az urbanizáció hatása

A névváltoztatók földrajzi megoszlásának alapvető vonása urbanizálódottságuk volt. [...]

A városi névváltoztatók felülreprezentáltságát mindenekelőtt a fővárosi közönség, azon belül pedig - az 1938-44 közötti évek kivételével - különösen a zsidó polgárság magas részvétele eredményezte. A falusi népesség aránya három, jól körülhatárolható időszakban emelkedett meg: először az 1920-as évek második felében, amikor a vitézzé avatásokkal összefüggésben gyarapodott a névmagyarosító, ill. "névcsinosító" gazdák száma. Majd a világháború alatt, amikor a hadseregben erőteljes nyomást gyakoroltak a zömmel paraszti lakosságból verbuválódott sorkatonákra, végül a második világháborút követően, amikor a németség kollektív megbélyegzése késztetett sok falun élő svábot nevének megváltoztatására. A falusi névváltoztatók többsége nem földmívesekből, hanem a közigazgatás, közüzemek (vasút, posta) helyi tisztviselőiből és alkalmazottaiból, valamint értelmiségiekből, kereskedőkből és iparosokból tevődött össze, tehát olyanokból, akiket napi munkahelyi, üzleti és társadalmi kapcsolatai és érdekviszonyai inkább összekötöttek a magyar állam képviselőivel, mint a parasztokkal.

 

Felekezeti szempontok

A névváltoztatók etnikai/vallási származás szerinti összetételét történelmünk fordulatai alapvetően befolyásolták. Ebben a vonatkozásban mégis állandó tényező a zsidóság jelentős felülreprezentáltsága, ami az 1920-as évek néhány esztendejét és a faji törvényekkel kezdődő baljóslatú éveket leszámítva végig jellemzője maradt a névmagyarosítási mozgalomnak. [...] A zsidó önkéntes névmagyarosítók között elsősorban a neológ, magyar nyelvu, magasabb iskolázottságú városi (markánsan fővárosi) csoportok mutathatók ki. [...]

A magyar nevuség egzisztenciális hordereje, így a névmagyarosítások tétje a keresztény származású idegen népesség tekintetében általában jóval kisebb volt. Míg a zsidókat nyelvi és önértelmezésbeli elmagyarosodásuk, illetve névcseréjük sem szabadította meg a "másság" őket körüllengő atmoszférájától, addig a keresztény asszimilánsok "a magyarságba való betagolódásukat sokkal kisebb áron - nevezetesen családi nevük megőrzése mellett is - meg tudták valósítani". A keresztény hátteru névváltoztatók közül a zsidókéhoz hasonló kényszertényezők csak az 1940-es évek sváb névmagyarosítóit motiválták. [...]

[...] Az adatokból az derül ki, hogy kb. minden 17. izraelita vallásúra jutott egy névmagyarosítás! Ezzel az aránnyal messze megelőzték a mozgalomban részt vett összes többi, etnikailag idegen csoportot. A katolikus németek esetében ez az esélyszám 139, a katolikus szlovákoknál 170, az evangélikus szlovákoknál 330, az evangélikus németek esetében 427. A névmagyarosítók között a német (17,7%), a római katolikus szláv, zömében szlovák (13,8%), s kissé lemaradva az evangélikus szlovák (2,9%) származásúak következtek a zsidók után. [...]

 

Az első világháború után

Az 1920-as évektől azt etnikai/vallási összetétel gyökeresen megváltozott. A liberalizmussal szembeforduló keresztény nemzeti kurzusban az engedélyezett zsidó kérelmek aránya a korábbiakhoz képest jelentősen csökkent (6,5%). [...] 1937-től azonban gyökeres változás állott be: a hatóságok - bármiféle nyilvános jogszabály kibocsátása nélkül - gyakorlatilag megszüntették a zsidók névmagyarosításának lehetőségét. 1938-ban még az összes kérelmező közel 10%-a volt zsidó származású, 1939-1944 között azonban már csak 3,2%-uk. (A felekezeti zsidók aránya nem érte el a 0,8%-ot sem!)

Az 1920-as évektől az 1945-ös fordulatig terjedő időben tehát a szláv (zömmel szlovák) és a német származású kérelmezők határozták meg a névváltoztatók etnikai/vallási színképét; részvételi arányuk 38-40% között mozgott. [...]

Az első világháború után megszaporodott a magyar nevüket egy másik magyar névre változtatók aránya. 1919- 1932 között már 7,6%, - ezen belül 1927-1929 között 12,2% - az arányuk. E névváltoztatók részint rossz hangzású, gúnyolásnak kitett, vagy túl gyakori nevüket akarták szebbre vagy ritkábbra cserélni. De másféle presztízsszempontok is szerepet kaptak. A vitézi várományosok és a közhivatali állásokra pályázók, illetve a rendőri, katonai és közhivatali ranglétrán felfelé lépkedők körében egyre növekedett a régiesnek ható, különösen a nemesi reminiszcenciákat keltő családnevek iránti kereslet. (Ez volt az ún. "y-kérdés".) Ez a jelenség az 1930-as évek közepétől arányait tekintve ugyan valamelyest hátrébb sorolódott, de abszolút számokban egészen az 1945-ös fordulatig alig csökkent.

A második világháború után

Az 1944/45. évi rendszerváltás újabb fordulatot hozott a névváltoztatási mozgalom összetételében és jellegében. [...] A névmagyarosítók két legjelentősebb népességcsoportja 1945-48 között a német (kb. 55,3%, családtagokkal együtt kb. 50 ezer ember) és a zsidó származásúaké (36,6%, családtagokkal együtt kb. 23 ezer ember), melyet a történelmi fordulattal összefüggésben jelentkező alkalmazkodási, igazodási válság részeként lehet értelmezni.

A zsidó névmagyarosítások számának felívelését több tényező és motívum együttes hatása eredményezte. Ezek között említhetjük a zsidó önértelmezés holokauszt utáni újragondolását, a zsidóságra jellemző külső jegyek elrejtésének a tragikus tapasztalatokból levezethető szándékát, a hatalomváltás miatt immár akadályok nélkül realizálható különböző asszimilációs stratégiák érvényesítését, a német etnikai karaktert hordozó nevektől való irtózást, de meg kell említeni a kommunista pártnak a politikai, államigazgatási és rendőri, katonai káderek névmagyarosítását szorgalmazó hatását is. [...]

A sváb névmagyarosítások felívelését a hitlerizmus buneinek a németség egészére vetülő árnyéka, a kisebbség egészét érő, differenciálatlan megbélyegzettség és fenyegetettség magyarázza.

Az 1950-es években már nehéz nyomon követni az etnikai/vallási összetétel változásait, mert vallási adatok már csak véletlenszeruen szerepelnek a vizsgálható forrásokban. [...]

*

A családnév-változtatás az ötvenes években egyre inkább magánüggyé vált, ami ugyan államilag szabályozott és anyakönyvileg nyilvántartott aktus maradt, de az állam csak ebben a szabályozó és regisztráló szerepkörében volt jelen, és magát a névváltoztatást - a sajátos bürokratikus-adminisztratív érdekeken túlmenően - nem akadályozta, de nem is propagálta. A hatalom számára - a vezető pártkáderek magyarnevusítésétől eltekintve - politikai szempontból közömbössé vált a névváltoztatás kérdése.

 

Vissza a tartalomjegyzékhez