A könyv (Brian Fagan: Time Detectives. How Scientists Use Modern Technology to Unrevel the Secrets of the Past [Az idő detektívjei. A moden technológia felhasználásának módjai a tudósok által a múlt felderítésére]. New York, Simon and Schuster, 1995, 288 p.) egyik legérdekesebb fejezete a bronzkorszak első földmuvelőiről szól. A szerzők szerint a Zagrosz-hegységben (ma Dél-Irán) kezdődött meg a változás, és onnan terjedt tovább. A meteorológusok szerint viszont a jégkorszaknak egy globális felmelegedés vetett véget (hogy miért, azt nem tudjuk; de érdemes megjegyezni, hogy az a felmelegedés nem a szén-dioxidnak a levegőbe kerülése miatt keletkezett). A melegebb hőmérséklet s a hasznos növényzet ezt követő terjedése tette lehetővé az addigi vadász-gyujtögető életmód feladását és a letelepült mezőgazdaságra való áttérést. Egy történelem előtti nép, a nafutiak, voltak azok, akik először muvelték tudatosan a mezőgazdasági termelést. Közben élelmezésüket persze vadászattal és szelídített állatok tenyésztésével tették változatossá.

Az bizonytalan, hogy gabonanemueket termeltek-e, vagy valami mást, mert az ásatások folyamán települési helyeiken nem találtak gabonaszemeket. Ma már azt is tudjuk - a karbonvizsgálatok alapján -, hogy a nafutiak már vagy kétezer évvel az előbb említettnél is folytattak rendszeres mezőgazdasági termelést, vagyis már Kr. e. 10 500-9000 körül. Pisztáciamagot termeltek, de még a gyujtögetést is folytatták azzal, hogy makkot szedtek a tölgyerdőkben. Lehet, hogy az első szelídgabona az árpa volt, de erre kevés a bizonyíték. Mindenesetre biztos, hogy letelepedett kis közösségek éltek mezőgazdaságból a Zagrosz- hegységtől a Jordán folyó völgyéig terjedő területeken, például Jerikónál. Valószínuleg itt szelídítették meg az első birkákat és kecskéket, s innen terjedt el a mezőgazdaság a beljebb fekvő területekre. Vagyis a letelepedett életmód és az ezzel járó mezőgazdasági termelés jóval hosszabb múltra tekint vissza, mint eredetileg gondolták.

Egy másik érdekes fejezet az anasazi indiánokról szól. Ők a mai USA New Mexico államában éltek a történelem előtti időkben, és ôk építették az első pueblókat.** (Anasazi az apacsok és a navajók nyelvén a "régiek"-et jelenti.) Ôk honosították meg a maize-t, vagyis a kukoricát, ami tehát nem egy kontinensről származik, hanem valószínuleg vad állapotban mindenhol fellelhető volt. De az anasazi indián kannibalizmussal egészítette ki táplálékát; ásatások során bizonyítékokat találtak arra, hogy emberáldozataikat feldarabolták, majd megették. Ezt pedig nem lehet a táplálék hiányának betudni. Ugyanakkor csontvázaikon fellelték a szifilisz nyomait is - ami meghazudtolja azt a későbbi állítást, hogy ezt a kórt a spanyolok hozták volna Amerikába -, sôt más fertőző betegség nyomait is kimutatták a csontokon. Ám az anasazi nép ismeretlen oknál fogva eltunt. Hogy mi lett velük, miért hagyták el kitunően megépített, erődszeru pueblóikat, nem tudjuk. A fagyuruket kutató meteorológusok szerint eltunésük (kb. Kr. u. 800-ban "vesztek el") egybeesett egy hosszabb száraz korszakkal, ami megmagyarázhatja lakóhelyeik feladásának okát.

Egy újabb fejezet a fehér ember megjelenése előtti prairi indiánok szokásait ismerteti, s ez ismét a köztudatba régen belerögződött vélemények megváltoztatására késztet. Ezek az indiánok ugyanis bizonyos időközökben nagy bölényvadászatokat rendeztek. (Vagyis amerikai buffalóra vadásztak.) Évszázadok folyamán kialakult szokások szerint a bölényeket egy előre kijelölt folyosón keresztül, nagy rohammal egy meredek tetejére hajtották, ahonnan azok a szakadékba zuhantak. A mélyedésben fekvő sziklákon az állatok összetörték magukat, élelmet szolgáltatva így a vadászoknak. Az ásatások azonban kimutatták, hogy az így szerzett nagy mennyiségu húst csak részben használták saját szükségletükre. A felesleget elcserélték olyan törzsekkel, akiknek nem volt módjuk az ilyen vadászatra. Az állatbőröket is elsősorban maguk használták fel, de kereskedtek is velük. Vagyis kiderült - a mai propagandával ellentétben -, hogy az indiánok nemcsak a saját szükségletükre "vették el" a természettől a javakat, hanem - ahogy a modern kor telepesei is tették - meggazdagodásukat is szolgálták ezek a javak.

Végül meg kell említenem azt a fejezetet, amelyben a szerző leírja, hogy modern archeológusok és a segédtudományok képviselői hogyan tárták fel az Andokban a népi földmuvelés azon módszereit, amelyek segítségével az inkák birodalmuk százezres tömegeit tudták a spanyol foglalás előtt élelmezni. Ezek a módszerek főleg abból álltak, hogy a földet szó szerint "megemelték", vagyis feltöltötték, és a parcellák közé ásott árkokba vezették a hegyekről érkező elolvadt havat, és kisebb tavakat rekesztettek el. Így nemcsak megfelelő mennyiségu vizet tudtak növényeik számára biztosítani, hanem az árkokban növő zöld növények segítségével trágyázni is tudták földjeiket. Ugyanakkor a vizesárkok és maga a víz szabályozta a föld hőmérsékletét, és a gyakori fagyok, amelyek egyes esztendőkben teljesen elpusztították a termést, elkerülhetők lettek. Ez igen fontos az Andok lejtőin, ahol a hegyekről leáramló hideg levegő majdnem minden esztendőben jelentős fagykárokat okoz.

A régészek ezeket az ősrégi módszereket megismertették a ma ott élô néppel, az inkák leszármazottaival, akik ezt már vagy 500 esztendeje elfelejtették, és manapság keservesen csikarják ki a földből nyomorúságos megélhetésüket. A szerző rámutat arra is, hogy ennek a "feledékenységnek" a keresztény misszionáriusok voltak az okai, akik tuzzel-vassal irtották mindazokat a hagyományokat, amelyekben "babonaságot és a sátán jelenlétét" fedezték fel, s amelyek nem egyeztek meg a katolikus papok véleményével. A tudósok munkássága következtében most a közelben fekvő perui falvak lakói aránylag olcsón megsokszorozták termékeik hozamát, sôt a felesleggel egy egyszeru kereskedelembe is bekapcsolódtak.

Vissza a tartalomjegyzékhez