Közvéleményünkben makacsul tartja magát az a hit, hogy az 1920. évi trianoni és az 1947. évi párizsi békeszerzôdést részben vagy egészben a nagyhatalmak felkészületlensége, mi több, tudatlansága okozta. Más szóval: olyasmirôl döntöttek, amelyrôl nem rendelkeztek beható ismeretekkel, s így döntéseik következményeit sem sejtették elôre. Ez azonban tévhit. A nagyhatalmak mindkét esetben pontosan tudták, hogy mit miért tesznek, s azt is, hogy döntéseiknek, mi lesz, mi lehet a következménye.

Az amerikai tervek

Az amerikai elképzeléseknek három lényeges eleme volt: 1. a térség államainak élet- és ellenállóképes szövetségekbe (vámunió, föderáció, konföderáció) tömörítése; 2. a nemzeti-nemzetiségi ellentétek minimalizálása; s végül 3. valamiféle demokratikus rezsim hatalomra segítése az autoriternek tekintett Horthy-rendszer helyett. [...]

A biztonság és a gazdasági ésszeruség elveibôl szükségszeruen következett, hogy az amerikai tervkovácsok kezdetben a lehetô legnagyobb és legerôsebb egység álláspontjára helyezkedtek. Az 1942 nyarán kidolgozott tervezetek úgy fogalmaztak, hogy "az unió magában foglalná Közép- és Kelet-Európa minden államát Oroszország és Németország között, kezdve északon Észtországtól, nyugaton Ausztriáig és délen Görögországig". Tekintettel e nagy régión belüli évszázados történelmi és kulturális különbségekre, a késôbbiekben inkább két vagy három kisebb egységre gondoltak: egy balkánira, egy lengyel-baltira és esetleg egy dunaira. [...]

A nemzeti-nemzetiségi ellentétek minimalizálása érdekében mindenekelôtt a nyelvhatárok és a politikai határok lehetôség szerinti szinkronizálására törekedett Washington. Rendkívül heves viták és igen alapos tényfeltáró kutatások után 1943 nyarára úgy döntöttek, hogy Magyarország trianoni határait északon, északkeleten, keleten és délen egyaránt módosítani kell Magyarország javára. [...]

A román-magyar és jugoszláv-magyar vonatkozásban egyáltalán nem lehetett megnyugtató etnikai választóvonalat húzni, s tökéleteset Szlovákiában és Kárpátalján sem. A szakértôk ezért a határrevíziót az etnikai ellentétek kezelésének csak egyik, de nem kizárólagos eszközének tekintették. A nyelvhatárok és a politikai határok lehetôség szerinti szinkronba hozatala mellett nagy figyelmet szenteltek a lakosságcserének és a kisebbségvédelmi elôírások kérdésének is. Úgy gondolták, hogy egy önkéntes, alapvetôen az új határok menti lakosságra korlátozódó, többéves és nemzetközileg ellenôrzött lakosságcsere - feltéve persze, hogy ez a fenti határmódosításokkal párosulna - jugoszláv-magyar, rutén-magyar és szlovák-magyar viszonylatban egyaránt tiszta helyzetet teremthetne. [...]

A határrevízió, lakosságcsere és kisebbségvédelem együttes alkalmazása az amerikai szakértôk felfogása szerint egyetlen esetben látszott félmegoldásnak és ezért elégtelennek: Erdély esetében. Ennek egyik oka a lakosság nagyfokú kevertsége, a másik pedig a több mint félmilliós székelység volt. [...] A határrevízió, lakosságcsere és a Románián belüli székelyföldi autonómia alternatívájaként ezért ismételten felmerült Erdély függetlenítésének és önálló állammá szervezésének a lehetôsége.

Az amerikai béke-elôkészítés harmadik sarokköve a demokrácia meggyökereztetése volt. Ennek érdekében radikális, bár nem forradalmi földreformot, s ugyancsak mélyreható, de mégsem százszázalékos elitcserét képzeltek el. A Horthy-rendszer vezetô elitjének, s személy szerint a kormányzó hatalmának az "átmentését" elképzelhetetlennek tartották. [...]

A brit elképzelések

A brit békeelôkészítô bizottság az amerikaihoz nagyon hasonló határjavaslatokat dolgozott ki. A szlovák-magyar határszakaszra vonatkozó elôterjesztésük még túl is ment az amerikai elképzeléseken, s lényegében az 1938. évi elsô bécsi döntés nyomvonalának felelt meg. Délen viszont bizonytalankodtak, s nem jelöltek ki pontos határvonalat. Erdély jövôjének valamennyire is megnyugtató rendezését "az egész térség messzemenôen legbonyolultabb problémájának" tartották. A mérlegelt lehetôségek közül "leginkább reményteljesnek" számukra is az tunt, ha Erdély önálló politikai egységként ugyanannak a konföderációnak lenne a tagja, mint Románia vagy Magyarország, vagy esetleg "teljesen független ütközôállamként" találná meg helyét a háború utáni új rendben.

A föderatív elv érvényesítése, illetve a regionális kooperáció ugyancsak integráns részét képezte a brit elképzeléseknek. [...]

Belpolitikai szempontból a britek ugyancsak támogatták az ország demokratizálását. A progresszív erôk közül különösen a szociáldemokratákkal számoltak. Ugyanakkor - eltérôen az amerikaiaktól - a konzervatív-liberálisokat sem zárták volna ki az új politikai elitbôl. E csoport legkiemelkedôbb alakjának, Bethlen Istvánnak pedig, akit korábban egy emigráns magyar kormány élén is örömmel láttak volna, kifejezetten vezetô szerepet szántak.

A magyar remények

A föderációs-konföderációs terveket illetôen a magyar elit megosztott volt. [...]

Az egyéb tervekkel kapcsolatban a magyar vezetôk meglehetôs rezerváltságot mutattak, sôt olykor a magyar szempontoknak jobban megfelelô ellenjavaslatokkal álltak elô. Bethlen István például - úgy 1940-es, mint 1943-as tervezetében - egy lengyel-magyar, illetve esetlegesen egy lengyel-magyar-román összefogást preferált. [...]

A magyar határokat illetôen még távolabb álltak egymástól az angolszász és a magyar elképzelések. Okulva az elsô világháború utáni rendezés következetlenségeibôl, az amerikaiak és a britek etnikai igazságosságra törekedtek. A magyarok ezzel szemben - a két háború közötti revizionizmus érvrendszerét alkalmazva - a történelmi, gazdasági és földrajzi szempontok fontosságát hangsúlyozták, és - elkábulva az 1938-1941 közötti revíziós sikerektôl - lényegében a "mindent vissza" álláspontjára helyezkedtek. [...]

Ha a Kállay-kormány álláspontjának tekinthetô Szegedy-Maszák-féle memorandum (1943) határjavaslatait vizsgáljuk meg, ugyancsak a történelmi Magyarország körvonalai bontakoznak ki elôttünk. [...]

A magyarok tehát - a Bourbonokhoz hasonlóan - semmit, vagy csak nagyon keveset okultak abból, ami velük történt. Azok, akik memorandumaikat Washingtonban és Londonban olvasták, ezt néha meg is jegyezték. [...]

A szovjet álláspont

Eltérôen az amerikai és a brit elképzelésektôl, amelyek távoli és közvetlenül nem érdekelt megfigyelôk jóindulatú vízióiként foghatók fel, a szovjet álláspont a térséggel közvetlen érintkezésben álló nagyhatalom évszázadok óta expanzív stratégiai érdekeit tükrözte. Ezekbôl a stratégiai érdekekbôl következett, hogy a Szovjetunió minden, nyugati határai mellett létrejövô, életerôs és esetleg angolszász befolyás alá kerülô államszövetséget maga ellen irányulónak tekintett, s következetesen elvetett. [...] A kelet-európai föderációs tervek - érvelt Molotov - a szovjet népet az elsô világháború utáni cordon sanitaire-re emlékeztetik, amely a Szovjetunió ellen irányult. [...] A kelet-közép- és délkelet-európai konföderációk kezdetben annyira pártolt terve így 1944-re Washingtonban és Londonban is a szép, de megvalósíthatatlan tervek süllyesztôjébe került.

A területi kérdéseket illetôen nyugaton Sztálin minimálisan a német támadás elôtti, tehát nagyjából a régi, s az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktumban is elismert orosz birodalmi határok elérésére törekedett. Ezt már 1941 decemberében szövetségesei tudomására hozta. A késôbbiekben ez a sáv további területekkel, Kelet-Poroszország egy részével és Kárpátaljával - a szovjet terminológia szerint: Kárpátontúli Oroszország - egészült ki. A magyar határnak ezen a szakaszán éppúgy, mint ettôl nyugatra vagy délre, a szovjet vezetés a trianoni határok helyreállítását szorgalmazta. Ezt általában Magyarország háborús szerepével, vagyis azzal indokolták, hogy 1941. június 26-tól - a szovjet figyelmeztetés ellenére - magyar csapatok is harcoltak a keleti fronton.

Nyilvánvaló azonban, hogy Erdély esetében emellett Románia kompenzálásának a szándéka is rendkívül fontos szerepet játszott. Besszarábiát, amely a szovjet területi célok minimumához tartozott, s amelyet az 1941-es szovjet visszavonulás után Románia német jóváhagyással reintegrált, Sztálin feltétlenül vissza akarta kapni. A szovjet vezetés ezért úgy gondolta, hogy Besszarábia elvesztéséért Romániát Erdéllyel vagy annak nagyobb részével kárpótolja. [...]

A csehszlovák-magyar és a jugoszláv-magyar határ kérdésében a brit és az amerikai kormány számot vetve a háború végére kialakult helyzettel, beleértve Magyarország kitartását is a náci Németország mellett, szakértôik korábbi javaslatai ellenére elfogadták a status quo ante bellum, vagyis a trianoni határok visszaállításának az álláspontjára helyezkedô szovjet megközelítést.

Belpolitikai szempontból Sztálin a szovjet Vörös Hadsereg által ellenôrzött területek szovjetizálását tuzte ki célul. A szovjetizálás mértéke és üteme szempontjából a szovjet vezetés lényegében négy övezetre osztotta Európát. Az 1939-41-es határoktól keletre fekvô területekre - balti államok, Kelet-Lengyelország, Besszarábia - a birodalomba való azonnali és teljes reintegrálódás várt. Az ettôl nyugatra fekvô övezetben - Lengyelország, Románia, Bulgária - minden átmenet nélkül vazallus kommunista rezsimeket akart hatalomra segíteni. Még nyugatabbra, így Magyarországon is, több (egyes források szerint 10-15) éves átmenettel számolt. A tulajdonképpeni Nyugat-Európában pedig elegendônek tartotta a kommunista pártok befolyásának biztosítását. [...]

A jaltai nyilatkozat

Az 1944 ôszére kialakult katonai helyzettel számot vetve 1944 októberében Churchill Magyarországot és a Földközi-tenger északkeleti partvidékétôl eltekintve tulajdonképpen egész Kelet-Közép- és Délkelet-Európát szovjet érdekszférának ismerte el. A híres "százalékos megegyezésben", amely persze formális diplomáciai megállapodásnak nem tekinthetô, ez tükrözôdött. Eszerint Nagy-Britannia számára Magyarországon és Bulgáriában 80%-os szovjet befolyás is elfogadható volt, sôt Romániában akár 90%-os is, míg Jugoszláviában legfeljebb 50%-os, s Görögországban nem több, mint 10%-os. [...]

Roosevelt és az amerikai vezetés viszont - legalábbis szavakban - ragaszkodott a szabad választásokhoz, s a választások eredményétôl függô, az adott ország lakosságának akaratát kifejezô politikai rendszerek létesítéséhez. Ezt tükrözte a britek és a szovjetek által is elfogadott 1945. február 11-i híres-neves jaltai nyilatkozat. A közhiedelemmel ellentétben ez nem azt tartalmazta, hogy a Szovjetuniónak "szabad keze" van Kelet- és Közép-Európában, hanem a népek jogát erôsítette meg arra, hogy szabad és demokratikus választások keretében maguk dönthessenek állam- és kormányformájukról, illetve országuk politikájáról. Más kérdés, hogy e szép elv szankcionálása hiányzott az egyezménybôl, s ez perspektivikusan a szovjet elképzelések malmára hajtotta a vizet.

Vissza a tartalomjegyzékhez