Géza utóda 997-ben Vajk lett, aki megkeresztelése óta az István nevet viselte. Trónra léptekor szilárd fejedelmi hatalmat kapott örökségül, és a kezdeti akadályokon könnyen úrrá lett. Mindamellett még hátra volt a tulajdonképpeni szervező munka: hatalmának feltétlen elismertetése az ország egész területén és a keresztény egyház szervezetének kiépítése. Valamikor ekkortájt jött létre az az új politikai rendszer is, amelyen ezentúl az Árpádok uralma nyugodott egészen a 13. század elejéig. [...]

Az ország egyesítése

István uralkodásának első aktusa az Árpád-házi tartományok egyesítése volt. Ehhez az alkalmat idősebb rokona, Koppány fellépése szolgáltatta, aki a szeniorátusi elv alapján magának követelte a fejedelmi trónt, emellett - valószínûleg a levirátus pogány szokására hivatkozva - Géza özvegyének kezét is. István 998-ban Veszprém mellett csatában legyőzte nagybátyját, Koppányt, holttestét felnégyeltette, és a darabjait hatalma szilárdságának jeléül Veszprém, Győr és Esztergom kapujára függesztette ki. A negyedik darabot másik nagybátyja, anyjának testvére, a pogánysággal kacérkodó Gyula kapta meg, mintegy intésül, hogy uralma nem lesz hosszú életû. Nem is volt. Országát, Erdélyt István már 1003-ban bekebelezte és külön kormányzóra bízta. A gyula azonban kegyelmet kapott, és leszármazottait később a magyar előkelők sorában találjuk.

István uralma ettől fogva az Árpádok egész országára kiterjedt. [...]

A koronázás

A koronázás háttere a korai magyar történelem egyik legtöbbet vitatott kérdése. [...] Nincs okunk kétségbe vonni, hogy a korona a pápától származott, de nyilvánvaló, hogy a küldéséhez Ottó is hozzájárult. Közös politikájukba tökéletesen beleillik István felruházása a királyi címmel, és ezzel Magyarország betagolása a keresztény imperiumba anélkül, hogy ez valóságos függő viszonyt jelentett volna István számára. Ilyesminek ugyanis, bármit képzeltek is a kortársak a szimbólumok mögé, politikájában nyoma nincs.

Külpolitika

István is folytatta apja politikáját, amennyiben jó viszonyra törekedett legerősebb szomszédaival. A bizánci II. Baszileioszt 1018-ban segítette a bolgárok legyőzésében, sógorával, II. Henrik (1002-1024) császárral pedig barátságban élt. A száli dinasztia kihalásakor azonban örökösödési igénnyel lépett fel, részt követelve fiának a bajor hercegségből, s emiatt háborúba sodródott az új császárral, II. Konráddal. Konrád 1030-ban Magyarországra nyomult, de vereséget szenvedett, és kénytelen volt Bécsről és környékéről lemondani.

Az igazi gondot a trónöröklés kérdése jelentette István számára, miután egyetlen fia, a szent életûnek mondott Imre 1031-ben vadászbaleset áldozata lett. [...]

Szent István utódai

1301-ig Péter volt az ország egyetlen idegen származású uralkodója. Nem lehet csodálni, hogy a magyar urak nem tudták elfogadni. Rossz néven vették, hogy István özvegyét, Gizellát kiforgatta vagyonából és őrizet alá helyezte. Azt is, hogy <192>ordító németekkel” és <192>fecsegő olaszokkal” veszi magát körül. 1041 őszén elûzték, és egy előkelő magyar (állítólag kabar) nemzetség fejét választották királlyá, Abát, keresztény nevén Sámuelt (1041-44). Aba, István nőági rokona volt. Talán sógora vagy unokaöccse, nem tudjuk biztosan. De azt tudjuk, hogy szintén a kereszténység meggyőződéses híve, ám erőszakos és kíméletlen volt, úgyhogy uralma alatt hamarosan senki sem érezte biztonságban magát. [...]

Aba bukásával ismét Péter vette át az uralmat. Hatalmát ezentúl elsősorban a császár támogatására kívánta alapozni. 1045-ben Székesfehérvárra hívta Henriket, s ott pünkösdkor, május 26-án ünnepélyesen átadta kezébe a királylándzsát, amivel országát birodalmi hûbérré nyilvánította. Állítólag még a bajor törvényeket is bevezette. Ezek a lépései nemcsak a szunnyadó pogányság, hanem az istváni új rend híveit is felháborították.

A keresztény urak és főpapok, Árpád nemzetségétől remélve a bajok orvoslását, 1046-ban visszahívták Lengyelországból Vazul fiait. A pogányok viszont úgy látták, hogy a fordulat a régi rend visszatérését is jelenti, és szerte az országban papokat és szerzeteseket gyilkoltak le. [...]

Az új rend szilárdsága

István királysága azonban szilárdnak bizonyult és túlélte a válságot. A nagyok többsége továbbra is keresztény királyt akart, ezért Vazul fiai közül a pogány szimpátiáiról ismert Levente mellőzésével az ifjabbat, Andrást választották meg (1046-1060). Személyében újból az Árpádok dinasztiája került hatalomra, és azt kihalásáig, 1301-ig szilárdan meg is tartotta. [...]

A gondokat, nem először és nem utoljára az Árpádok történetében, a trónutódlás kérdése okozta. A dinasztia restaurációját úgy is lehetett értelmezni, hogy visszatérést jelent a szeniorátusi öröklés ősi rendjéhez. A királyság örököseként - a pogány Levente korai halála után - Vazul harmadik fia, Béla jött számításba, aki kevéssel a trónváltozás után szintén hazatért, és hercegi címmel az ország keleti harmadát kapta meg bátyjától kormányzásra.

A hercegség intézménye

A hercegség (ducatus) intézménye, mely az ország kormányzásának területi megosztását jelentette a király és legközelebbi rokona között, 1107-ig állt fenn. Ennek előzménye valószínûleg a 10. századi, közelebbről nem ismert dinasztikus osztozkodásokban kereshető. [...]

A mindenkori herceg a Tiszától keletre eső országrészt és Nyitra vidékét kormányozta, hatalmának súlypontja úgy látszik Biharban volt. Tartományában uralkodói jogokat gyakorolt, így pénzt is veretett, csupán egy téren nem kapott szuverenitást: a külpolitikában.

András király eleinte zavartalanul mûködött együtt Béla herceggel, de 1053 körül fia született, Salamon, és ezt követően azon fáradozott, hogy az ő számára biztosítsa a trónt. Még életében királlyá koronáztatta, és 1058-ban eljegyezte a nemrég elhalt III. Henrik kiskorú leányával, Judittal. Öccsét is megpróbálta rábírni, hogy lemondjon öröklési jogáról. [...] András csatát vesztett, és az ott kapott sebeibe hamarosan belehalt. Az általa alapított tihanyi bencés apátságban temették el, ahol az egykorú altemplom és egy ott talált vörösmárvány sírkő ma is emlékeztet rá. Fiát, Salamont a hívei Németországba menekítették, míg Bélát december 6-án megkoronázták.

Az egység győzelme

I. Béla (1060-1063) rövid uralkodását a pogányság utolsó nyílt fellépése tette emlékezetessé. 1061-ben Székesfehérvárott, ahol törvénynapot tartott, közrendûek óriási tömege sereglett össze és zavarba ejtő kérésekkel állt elő: valamennyi pap megkövezésére, karóba húzására és általában lemészárlásukra óhajtották elnyerni a király felhatalmazását. Béla három nap gondolkozási időt kért, ezalatt összeszedte hadait, majd szétverte a gyülekezetet. A kereszténység győzelme immáron végleg biztosítva volt.

Vissza a tartalomjegyzékhez