Zsoldos Attila: Az észak-atlanti világ az első ezredfordulón

Kelták, angolszászok, vikingek

"...ebben az évben a király elrendelte, hogy öljenek meg minden Angliában élő dánt - ami Szent Brice napján [november 13.] meg is történt -, mivel arról értesült, hogy a dánok titkon az ő és tanácsosai életére törnek, hogy elfoglalhassák a királyságot" - jegyezte fel az 1002. évnél az angolszász krónikás. [...] Parancsát végre is hajtották, ám ez végső soron az angolszászok számára járt gyászos következményekkel. [...] Az egyébként is Anglia meghódításának tervét melengető Sveint dán király most már a személyes bosszú vágya is uzte, így aztán előbb kegyetlen megtorló hadjáratokat intézett Anglia ellen, végül pedig, 1014-re, az egész országot elfoglalta. Bár Svein még ugyanabban az évben meghalt, Anglia számára ez sem jelentett menekvést: Svein fia, Knut 1016 végére helyreállította a dán uralmat egész Anglia felett. [...] Európa északi peremén egy hatalmas birodalom kelt életre.

Az "északi birodalom"

Knut birodalmának földrajzi középpontja az Északi-tenger területére esett, ez azonban a legkisebb nehézséget sem okozta. A korai középkor skandinávjai kiváló hajósok voltak: tőkesúllyal ellátott, evezőkkel és vitorlával egyaránt felszerelt hajóik jól állták a viharos északi vizeket. Az Anglia és Skandinávia közötti kapcsolat fenntartása rutinfeladatnak számított azoknak a hajósoknak, akik a 9. század utolsó harmadában a Feröer-szigeteken és Izlandon hoztak létre telepeket, s száz év múlva már Grönlandon is kolóniákat alapítottak. A grönlandi skandinávok az ezredforduló körüli években elérték Észak-Amerika partjait, ahol - az általuk Vinlandnak ("szőlőország") nevezett helyen - le is telepedtek néhányan.
Knut birodalma tehát semmi esetre sem azért bomlott fel a király halála (1035) után, mert egyes részei túlságosan távol voltak egymástól, s közöttük ott hullámzott az Északi-tenger. Az ok sokkal inkább abban kereshető, hogy az uralma alatt álló területek csak a szó sajátos kora középkori értelmében alkottak "birodalmat": az egymástól eltérő kultúrával és hagyományokkal rendelkező területeket egyedül közös uralkodójuk személyes kiválósága, uralkodói s főként katonai képességei tartották egyben. [...]

Britannia provincia

Bár a korai középkor legnagyszerubb tengerjárói kétségtelenül a skandinávok voltak, a vállalkozó kedvu hajósok számára már a történelem hajnalán sem számítottak legyőzhetetlen akadálynak a Brit-szigeteket körülvevő tengerek. Bizonyosra vehető, hogy a kontinensről kerültek át a szigetekre - feltehetően a Kr. e. 7. század folyamán - az első kelta bevándorlók.
A kelták az indoeurópai nyelvek egy önálló ágát beszélték, s némi leegyszerusítés árán elmondható, hogy ők voltak az Alpoktól északra elterülő Európa vaskori népessége: az Ibériai-félszigettől a Kárpát-medencéig, a mai Belgium területétől Észak-Itáliáig kelta törzsek népesítették be a Mediterráneum peremvidékét, de voltak olyan csoportjaik, amelyek a Balkánon át egész Kis-Ázsiáig eljutottak. [...] Ám döntő sikert nem értek el, nem kis mértékben azért, mert a rómaiakéhoz hasonló szervezettségu államot sem a gallok, sem a többi kelta csoport nem hozott létre sem ekkor, sem a későbbiekben. A kocka így aztán hamar fordult, s a Kr. e. 1. század közepén Iulius Caesar meghódította Gallia egészét. [...]
A római uralom évszázadai alatt megindult Britannia kelta lakosságának romanizációja, ez a folyamat azonban távolról sem eredményezett olyan mélyreható változásokat, mint a Csatorna túlsó partján fekvő Galliában. A britek megtartották kelta nyelvüket, s politikai intézményeik jelentős része is betagolódott a birodalom igazgatásának struktúrájába. [...]
A római uralmat csak állandó katonai készenlét tarthatta fenn Britanniában, mivel a provincia nyugalmát északról a bronzkori népességgel összeolvadó kelta piktek és az Ír-szigetről áttelepülő - utóbb a sziget északi részének nevet adó - skótok meg-megújuló betörései zavarták meg, a délkeleti partok ellen pedig a kontinensről hajókon érkező germánok intéztek támadásokat.

Az angolszász Anglia

A Britanniában megtelepedő germánokat összefoglalóan angolszászoknak szokás nevezni. Többségük a Dán-félsziget déli részén élt angolok és az Északi-tenger partvidékéről származó szászok közül került ki, de voltak közöttük a mai Jütlandnak nevet adó jütök is. Hozzávetőleg a 6. század végére az uralmuk alá hajtották a sziget ma is Angliának nevezett részét. A "honfoglalók" egyes csoportjai létrehozták a maguk barbár királyságait: a jütök Kentet, a szászok Wessexet, Sussexet és Essexet, az angolok pedig Merciát, Kelet-Angliát és Northumbriát. [...] A következő évszázadok politikatörténetét ezen államalakulatoknak a sziget feletti hegemóniáért vívott küzdelmei töltik ki. [...]
Az angolszász királyságok közül a közép-angliai Mercia került hegemón helyzetbe a 8. század folyamán. A korszak legjelentősebb uralkodója, Offa (757-796) a hatalma alatt egyesítette a Humbertől délre fekvő angolszász területek nagy részét, s ő volt az egyetlen uralkodó a keresztény Nyugaton, aki egyenrangú félként tartott fenn kapcsolatot a frank Károllyal, a későbbi császárral.

A vikingek

Offa uralkodásának utolsó éveiben új ellenség tunt fel a tenger felől. A támadók skandinávok - dánok, norvégok, svédek - voltak, akiket forrásaink eleinte egyszeruen csak "pogányok"-ként emlegetnek, utóbb azonban általánosan elterjedt a normann ("északi ember"), illetve az ismeretlen etimológiájú viking megnevezés. Mindmáig nincs általánosan elfogadott magyarázat arra, hogy mi váltotta ki az Európát jó ideig rettegésben tartó viking akciókat: a túlnépesedés és a helyi belviszályok migrációs hatásai éppúgy szóba kerültek, mint az egyszeru kalandvágy. Tény mindenesetre, hogy a 8. század végétől kezdődően a vikingek eljutottak minden olyan helyre, ahová a kis merülésu hajóikkal egyáltalán lehetséges volt: az első számú célpontjaik a Brit-szigetek és Nyugat-Európa kontinentális partvidéke voltak, de az Ibériai-félsziget megkerülésével a Mediterráneumban is feltuntek a viking hajók, a svédek pedig a Balti-tengeren és a nagy kelet-európai folyókon hajózva egészen Konstantinápolyig jutottak.
A kezdetben egymástól függetlenül tevékenykedő viking csoportokat 866-ban az addig a kontinensen harcoló "nagy hadsereg" (azaz nagy viking hadsereg) érkezése váltotta fel, melynek célja már a szervezett hódítás volt. Az angolszász királyságok sorra elbuktak a vikingek elleni harcokban, egyedül a délnyugati Wessex királyai voltak képesek hatékony ellenállásra. [...] Hozzávetőleg Londontól Chesterig húzódó régi római úttól északkeletre eső vidék a dánok fennhatósága alá került. Ezt az országrészt nevezték a "Danelag"-nak, azaz a dán törvény területének. A vikingek megtelepedése a korábban támadott területen nem volt kizárólagosan Angliára jellemző jelenség, hasonló "gyarmatosítás" vette kezdetét az Ír-szigeten, s néhány évtizeddel később a kontinensen is, ahol 911 után a mai Normandia területén alakult ki egy viking uralmi terület.
A Danelag belső életéről, források hiányában, alig tudunk valamit. Az bizonyosnak látszik, hogy a vikingek letelepedtek, földmuves életet éltek. [...]

Anglia születése

Nagy Alfréd (871-899) sikerei megteremtették a lehetőségét annak, hogy 10. századi utódai a védekezés helyett immár támadó hadjáratokat vezessenek az angliai vikingek ellen. Hosszú és véres harcok árán, amelyekbe idővel az írországi norvégok is bekapcsolódtak, a század közepére a wessexi királyok felszámolták a Danelag különállását, s uralmuk alatt egyesítették a ma Anglia néven ismert területeket. Mivel időközben a rivális angolszász dinasztiák elvéreztek a vikingek ellen vívott harcok során, a siker egyúttal az angolszász területek politikai egységének megteremtését jelentette. A dánok mellett a régi kelta királyságok sem tudtak ellenállni az angolszász királyok megnövekedett hatalmának, így aztán 974-ben, a bath-i koronázását követően tartott chesteri ünnepségek során Edgar király (959-975) - Nagy Alfréd dédunokája - hajójának evezőit nyolc kelta és skandináv király húzta, miközben maga Edgar a kormányrudat kezelte. [...]

Az egységes Anglia

Ez az egységes Anglia került aztán a 11. század elején, ahogy arról már szó esett, újra dán kézre Villásszakállú Svein és fia, Nagy Knut hódítása révén. Knut halála után Anglia trónját fiai, Harold (1035-1040), majd Hördaknut (1040- 1042) örökölték. Ezt követően azonban visszatért a trónra az angolszász wessexi dinasztia utolsó képviselője, Hitvalló Eduárd (1042-1066), aki a dán uralom évtizedeit normandiai számuzetésben töltötte. [...] A gyermektelen Eduárd halálát követően az angolok Godwin fiát, Haraldot választották királyukká. Harald Godwinson mellett azonban trónkövetelőként lépett fel egy másik Harald, a "Keménykezu" melléknevet viselő norvég király, s bejelentette az igényét a Normandiát megalapító viking vezér ükunokája, Vilmos is. [...]
Az ország szinte ellenállás nélkül került a sikeres akciója nyomán utóbb Hódítónak nevezett Vilmos kezére.
A normann hódítás következtében az egykori Britannia minden addiginál erősebben kötődött a kontinenshez, hiszen mind Vilmos, mind utódai Anglia királyaiként is megtartották - sőt, utóbb gyarapították is - a kontinensen fekvő birtokaikat. A normannokkal a kontinens feudalizmusának intézményei is áttelepültek az egykori Britanniába, s az idő haladtával mindinkább a maguk képére formálták azt. Az anglo-normann hatalom erejéből még arra is tellett, hogy a 12. század közepén Írország jelentős részét meghódítsa, a 13. században pedig leigázza az addig önálló Walest. A kelta területek közül egyedül a skót, pikt és brit királyságok egyesüléséből a 9-11. század folyamán kiformálódó Skócia tudta megőrizni önállóságát a középkor folyamán.
*
Az észak-atlanti világ mai képének alapvonásait a korai középkor mozgalmas századai rajzolták meg. A viking Vinland ugyan csak rövid epizód volt Észak-Amerika történetében, s a grönlandi skandináv telepek is csak a 14. századig léteztek, Izlandot és a Feröer-szigeteket azonban ma is az egykori viking telepesek utódai lakják. Britannia egykori világából - sajátos módon - a legrégibb réteget képviselő kelta kultúra töredékei maradtak fenn a legerőteljesebben. Míg a ma beszélt angol csak meglehetősen távolról emlékeztet az egykori óangol nyelvre, a különböző kelta dialektusok, igaz, csak Írország, Wales és Skócia világtól elzárt, nyugati területein, folyamatosan beszélt élő nyelvek maradtak. [...]

ZSOLDOS ATTILA

Vissza a tartalomjegyzékhez