Szász Zoltán: Románok az első ezredfordulón - kétszer

 

Adatok és legendák

A 10-11. század az az időszak, amikor feltűnik Délkelet-Európában egy újlatin nyelvet beszélő nép, a románság. Rájuk különösen érvényes az a kutatói tapasztalat, hogy korai történelmükről keveset tudunk, s az a kevés is bizonytalan.

Névhasználat

A románoknak ekkor, s végig a középkorban két nevük van: az egyik a saját maguk megjelölésére használt román, a másik viszont a mások által rájuk vonatkoztatott népnév, a wlach, voloch, oláh, mely valaminő kelta törzsnévből származhat, a mi magyar nyelvünkbe germán vagy szláv közvetítéssel, vagy egyenesen a románból érkezett. E név különlegessége, hogy nemcsak etnikum, hanem foglalkozási csoport elnevezésére is használatos volt, hosszan, az egész középkor folyamán. Pásztort, főleg hegyvidéki transzhumáló - téli-nyári szállásváltó - pásztorokat nevezték így. [...]

A krónikákban

Éppen ekkoriban, az ezredforduló előestéjén, 976-ban említik bizánci források először a vlachokat (románokat), méghozzá a Balkán-félszigeten. [...] Néhány évezred múlva (1027) a vlachok a bizánci seregben harcolnak Szicíliában, hogy az araboktól visszafoglalják a szigetet. Újabb negyedszázad múlva Gardízi perzsa geográfusnál történik első ízben utalás a Dunától északra lévő románokról. Ezek a Déli-Kárpátokból a Dunába folyó vizek mocsaras, erdős vidékén élhettek, a szlávok által "vlach földnek" nevezett őserdőségek szélén, különféle nomád türk népek (pl. besenyők) alkalmi szomszédságában. [...]
A görög szerzők a 11-12. században mindegyre megemlítik a vlachok "latin eredetét". A krónikás Kinnamosz egyenesen itáliai telepesek utódainak, egy másik bizánci auktor, Kekaumenosz a Száva és Duna menti dákok leszármazottainak tartja őket. Görög értelmiségieknél és lehet, hogy talán maguknál a közrománoknál ekkor még élt a római örökség emléke.

Társadalom

Társadalmukra érdemi adataink nincsenek. Talán azért, mert különálló politikai tényezőt ekkoriban még nem jelentettek, saját forrástermelő tevékenységük nem volt - legalábbis ilyennek nyoma nem maradt. [...]
A későbbi korokból visszakövetkeztetve a régi románok türk alárendeltségű, de autonóm "faluszervezetekben" élhettek, falubírók s a katonai, hivatali főnök funkcióját ellátó - de az elöljárónál nem több hatalommal bíró - kenézek vezetése alatt. [...]
A 12-13. század lesz majd az az időszak, amikor a nagy kelet-európai átalakulások hatására a románok a Magyar Királyságban is megjelennek, s harcias pásztornépként, a Déli-Kárpátok határvidékének védelmezői között tartja számon őket a központi hatalom.
Először azonban a román őshaza északi részén, Bulgáriában jutnak nagyobb történelmi szerephez. Az I. Mánuel bizánci császár halála utáni belharcok korában egy bolgár-román felkelés tör ki 1185-ben, melynek vezérei, Péter és Aszen egy Bizánctól független "bolgár-vlach" birodalmat alapítanak, mely a 13. század végéig maradt fenn. [...]
Ez a részben feltételezésekből és kérdőjelekből álló ezredfordulós románságtörténet nem elégíthette ki a 19-20. század nemzeti gondolkodásának igényeit. Egyértelmű, Erdélyt is magába foglaló, "mutatósabb" kép kellett már a 18-19. század fordulójától. Az egyre jobban kikerekített képre jellemző, hogy 1976- ban egy túlpolitizált román egyetemi tankönyv szerint "az első évezred végén a területileg körülhatárolt és kikristályosodott román feudális állam jelentős politikai stabilitási és rendfenntartó tényezőként ismeretes, erős akadály a népvándorlók útjában". Ez azonban már a legendák világa.

SZÁSZ ZOLTÁN

 

Vissza a tartalomjegyzékhez