Olajos Terézia: Bizánc

 

A Kelet-római Birodalom "második aranykora"

A magyar honfoglalás és államalapítás kora nagyjából egybeesik az arab hódítás utáni bizánci történelem legdicsőségesebb korszakával (867-1025). Ebben az időszakban a császári hadsereg feltartóztatta és visszaverte Bizánc valamennyi ellenfelét, és korábban elveszett területeinek visszaszerzésével kiterjesztette a birodalom határait. Justinianus császár (527-565) óta a Kelet-római Imperium soha nem ért el ennyi katonai és politikai sikert, s a bizánci civilizáció is ekkor élte "második aranykorát".

A Makedón-dinasztia

E páratlan sikertörténet a közel kétszáz éven át kiemelkedő képességű uralkodók sorát adó Makedón-dinasztiával (867-1056) kapcsolódott össze.
A dinasztia alapítója, a valószínüleg örmény eredetű thrákiai parasztfiúból lett császár, I. Basileios (867-886). [...] Törvényalkotói tevékenységét fia, a művelt és sokoldalú irodalmi tevékenységet is folytató VI. (Bölcs) Leó (886-912) koronázta meg. [...]
II. Basileios (976. január-1025. december, társcsászár 960-tól), kivételesen tehetséges stratégaként és ügyes szervezőként minden energiáját a közügyeknek szentelve irányította fél évszázadon át a birodalmat, amely a iustinianosi aranykort leszámítva az ő uralkodása alatt érte el hatalma csúcspontját és legnagyobb területi kiterjedését: magában foglalta északon a Száva-Duna-vonaláig az egész Balkán-félszigetet, a Kelet-Mediterráneum szigetvilágát, Kis-Ázsiát, a Kaukázus-vidéket, Észak- Szíriát és Felső-Mezopotámiát, valamint Dél-Itáliát. A hatalmat szilárdan kézben tartva gazdasági és társadalmi stabilitást teremtett az országban, gyarapította alattvalói jólétét, védelmezte a szegényeket és kiszolgáltatottakat a hatalmasokkal szemben, s emellett még a kincstárat is feltöltötte. [...]

Külpolitika, terjeszkedés


A Makedón-dinasztia korában a bizánci birodalom leglátványosabb sikereit a külpolitikában érte el. Szicíliától a Földközi-tenger keleti medencéjén át a Kaukázusig a bizánciak arabokkal álltak szemben. [...]
Nem kevésbé volt sikeres a Kaukázus-vidékre vezetett, elsősorban Örményországot érintő offenzíva. [...] Ám ekkorra már a közeli Khoraszánban a szeldzsuk-törökök rendezkedtek be, akik 1048-tól ismétlődő betöréseikkel fenyegették Arméniát, s 1071-ben a kis-ázsiai Mantzikertnél megsemmisítő vereséget mértek a bizánci hadseregre.
A 9. század végére meg-megújuló harcok árán visszaállították a bizánci közigazgatást Dél-Itáliában Langobardia és Calabria thema (tartomány) megszervezésével. [...]
II. Basileios a bizánci Itália ügyeit az adriai térség összefüggésében kezelte. Ebben ekkor jutott először fontos szerephez a még vazallus Velence, amely flottaszolgálata viszonzásaként 998-ban vámcsökkentést és egyéb kedvezményeket kapott a császártól. Ezzel új és nemsokára történelemformáló hatalom született az Adrián.
Bár a bolgár fenyegetés rövidebb ideig tartott és rövidebb frontvonalat eredményezett, nem kevésbé volt súlyos, mint az arab veszély. A konfliktus Bölcs Leó és Simeon cár (894-927) idején robbant ki. A Konstantinápolyban nevelkedett energikus bolgár uralkodó jelentős bizánci területeket hódított meg a Nyugat-Balkánon, Makedóniában és Thrákiában, nemegyszer Konstantinápolyt is fenyegette, és végül felvette a "bolgárok cárja és a rómaiak császára" címet is. [...]
A 970-es évek elején Bulgária nagyobbik, keleti részét meghódították a bizánciak, s a birodalom északi határa újra az Al-Duna lett. A következô években azonban Nyugat-Bulgáriából kiindulva az önmagát cárrá kikiáltó Sámuel újjászervezte a bolgár államot, sőt annak területét még kiterjeszteni is igyekezett. II. Basileios 986 és 1018 között több szakaszban vezetett hosszú háborúja során teljesen megsemmisítette Sámuel haderejét és államát (innen származott "Bolgárölő" mellékneve). Ezzel véget ért az első bolgár cárság, és Bizánc ismét az egész Balkán-félsziget ura s a Száva-Duna-határ révén I. István király- ságának közvetlen szomszédja lett. [...]

A császári állam

A bizánci állam élén az isten által kiválasztott, az égi hatalom földi reprezentánsaként uralkodó császár állt, s a basileust övező császárkultusz vallásos jelleggel is bírt. [...] A dinasztikus elv véglegesen éppen a Makedón-dinasztiával (867-1056) gyökerezett meg.
A centralizált korai bizánci államberendezkedés, amelyben minden döntés az autokratór császártól indult ki, idővel dekoncentrálódott, s a császártól merev rendszerbe sorolva sok hivatalnok függött. A 9. század végétől Bizáncban kettős hierarchia alakult ki: egymás mellett létezett a tiszteletbeli címek és rangok bonyolult udvari ranglétrája és a szakértelmet igénylő valóságos állami adminisztráció hivatalnokainak a hierarchiája. [...]
A 10. századig a bizánci állam védelmét a tartományi csapatok (themata) látták el, amelyekben a főszerepet az adómentes birtokukért gyalogos vagy lovas szolgálatot ellátó stratióták játszották. Ezek az olykor rosszul szervezett és gyengén felfegyverzett parasztkatonák tartóztatták fel az arab és a bolgár támadásokat, egyszerre védve önmagukat és az államot. Amikor azonban a 10. századtól kezdve a gazdasági fellendülés megteremtette a lehetôségét az új, offenzív külpolitikának és a 10-11. századi nagy hódításoknak, ismét szükség lett egy fegyelmezett, jól képzett és távoli frontokon is bevethetô hivatásos hadseregre is. [...]

Társadalom és gazdaság

A bizánci társadalom tablóján egy sajátos színt jelent a hadifoglyokból, külföldről vásárolt, bányákban, nagybirtokokon, kézműiparban, szabadfoglalkozásúak mellett és előkelő családok szolgálatában alkalmazott rabszolgák csökkenő létszámú csoportja. A társadalom döntő többségét azonban a szabadok, az önmagukat "rómaiaknak" tekintő bizánciak alkották, akik két szembenálló tömbre szakadtak. A gazdagságot, a földtulajdont, a pénzt és a hatalmat kezükben tartó vezetők, a "hatalmasok" álltak szemben a vezetettek, a "gyengék", a szegények hatalmas tömegével, amelyet elsősorban a falusi lakosság és a városi nép alkotott. Közöttük helyezkedett el a közepes helyzetűek vékonyabb rétege. Ez a középréteg főleg a városokban élt. [...]
A nyugat-európai merev társadalmi hierarchiával szemben a bizánci társadalomban működött a mobilitás, a felemelkedés lehetősége. [...]
A birodalom lakóinak elsöprő többsége változó nagyságú, de azonos struktúrájú, elsősorban kisparaszti gazdaságokból álló falusi településeken (chórionokon) élt. Az állami adózási egységnek tekintett családi gazdaságok együttese faluközösségként működött. [...]
A késői antikvitás virágzó görög-római városai az 5-7. századi inváziók és a nagy történeti átalakulások során elszegényedtek, elpusztultak, olykor végleg eltűntek, de összességében Bizáncban - szemben a Nyugattal - a városok sűrű hálózata viszonylag kis veszteséggel tovább élt: kevés város tűnt el végleg, és ugyanakkor kevés új jött létre. [...]
A legjelentősebb és legszélesebb spektrumú ipari és kereskedelmi központ Konstantinápoly volt, ahol ráadásul különleges termékek is készültek, mint például a bizánci pénz, a külföldiek bámulatát kiváltó szerkezetek, ékszerek, ikonok, színes üveg, játékok, finomkerámia, selyem stb. [...]

Az egyház

A bizánci klérus az egyházat a civil adminisztráció felett állónak tekintette, ugyanakkor a császár isten földi helytartójaként és az egyház felügyelőjeként, külső püspökeként járt el. Az I. Basileios és VI. Leó idején szerkesztett törvény szerint a világi és egyházi hatalom egyenrangú, a császár törődik az oikumené evilági dolgaival, a pátriárka pedig az emberiség spirituális üdvéért felel. A valóságban azonban a birodalom egysége, külső és belső szilárdsága érdekében konfliktus esetén a császári hatalom érvényesítette akaratát az egyházéval szemben. [...]
A világi papság mellett az egyházi hierarchiától (és egymástól is) lényegében független monostorok jelentősége és hatalma folyamatosan nőtt Bizáncban. [...]
A 7. században az alexandriai, antiochiai és jeruzsálemi patriarkátusok arab kézre kerülése nyomán a bizánci egyház egyedüli fejévé és irányítójává a konstantinápolyi pátriárka lett. Miközben a keleti egyház sikeres térítése a szláv népeknél (Cirill és Metód missziója, Borisz bolgár cár és népe megkeresztelkedése, az oroszok megtérése) jelentősen kiterjesztette Bizánc befolyását, a bizalmatlanság és a rivalizálás Róma és Bizánc között tovább erősödött. A két egyház közötti valódi és végleges szkizma 1054-ben következett be.

Kultúra

A bizánci állam a kultúrát és az oktatást a privát szférába utalta, de bizonyos rend és a választott ideológia fenntartása érdekében felügyeletet gyakorolt felette. [...]
A kibontakozó kultúrális reneszánsz- szal párhuzamosan a 10. századtól a növekvő állami adminisztráció sokirányú szükséglete is egyre nagyobb számban igényelte a művelt szakembereket, így az állam is érdekelt volt az oktatás színvonalának emelésében és hatókörének kiszélesítésében.
A korszak kultúrájának legmeghatározóbb személyisége a tudós császár, Bíborbanszületett Konstantin, aki az irodalom legkülönbözőbb műfajait művelte (történetírás, szónoklat, életrajz, irodalmi levél, költészet), de otthon volt a festészetben, az építészetben és a zenében is. [...] Fő érdeme azonban az a széles körű irodalom- és tudományszervezés volt, amely írók, tudósok és írnokok népes csoportjait állította munkába, hogy az antik és korai bizánci irodalomból enciklopédikus összeállításokat hozzon létre a legváltozatosabb témakörökben (politika, történelem, etika, jog, mezőgazdaság, zoológia, orvostudomány stb.). A minden ismeretkörre kiterjedő, 53 témára tervezett nagy mű zöme azonban elveszett.

OLAJOS TERÉZIA

 

Vissza a tartalomjegyzékhez