Kristó Gyula: Termelés és önnfentartás a Kárpát-medencében

 

Miről vallanak írott forrásaink?

A Kárpát-medence 1000 körüli viszonyairól roppant kevés írott forrás maradt ránk. Ami rendelkezésünkre áll, az sem "termelési beszámoló" és nem is a mindennapok krónikája. A törvények és az oklevélszövegek kötelességeket írtak elő, jogokat biztosítottak, s csak egészen véletlenszerűen tartalmaztak a termeléssel kapcsolatos vagy azzal áttételesen kapcsolatba hozható egy-két információt. Ezeket szerfelett meg kell becsülnünk, hiszen ezek igazítanak el bennünket teljes bizonyossággal a tekintetben, hogy miből és hogyan éltek a Káprát-medence lakói az ezredfordulón.
Persze, egyre gyarapodnak a régészeti ásatások nyomán feltárt telephelyek, emberi lakóhelyek, ahonnan sok fontos lelet kerül a múzeumokba, de ezeket egyelôre nem tudják a szakemberek pontosan időhöz kötni. [...]
Ugyancsak becses vallomással szolgálnak a termelés viszonyaira a magyar nyelv e témakörbe vágó szavai (főleg a török és a szláv jövevényszavak), de itt is hasonló a gond: nem tudjuk, hogy nyelvünk 1000 táján ismerte-e (azaz átvette-e) már ezeket a szavakat, s ha igen, milyen jelentésben és milyen területi elterjedésben használta azokat. [...] Ha az 1000 körüli termelés és mindennapi élet viszonyaira vagyunk kíváncsiak, a korszak gyér számú írott forrásait kell vallatóra fognunk.

Értékmérő: a tinó


István törvényeinek egyszeri átolvasása világossá teszi számunkra, hogy a Kárpát-medencei népesség legfőbb értékmérője még nem a pénz volt, hanem a tinó, vagyis a fiatal (még igába nem fogott) ökör. Ez arra mutat, hogy nagyon jelentős lehetett az állattartás, hiszen az állattartók rendelkeztek tinókkal. Ezekkel kellett a kirótt büntetéseket fizetni. Az is kiderül, hogy a tinókkal való rendelkezés mértéke a gazdagság fokmérője volt. [...] E korai időszakban a vagyon, a tehetősség fokmérője éppen a barom, a jószág volt. Nem véletlen, hogy a régi magyar nyelvben a barom és a jószág szavak jelentették az anyagi javakat, a vagyont.

Az ökör: a földművelés eszköze

Míg a fiatal ökrök (tinók) a törvénykönyvekben értékmérőként szerepelnek, az ökrök már munkaeszközként. Az egyik törvénycikk ekként szól: "Ha tehát valamely pap vagy ispán vagy más hívő személy vasárnap olyan valakit találna, aki ökrökkel dolgozik, vegyék el tőle az ökröt, és a várnépnek adják eledelül. Ha pedig lovakkal (dolgozik), vegyék el a lovat, amit ura - ha akarja - ökörrel megválthat, és az ökröt egyék meg, miként szó volt róla. Ha valaki más eszközökkel (dolgozik), vegyék el az eszközöket és a ruhákat, amelyeket - ha akarja - bőrrel megválthat." [...]
Az ökrökkel való munkavégzés minden bizonnyal a földművelés volt, hiszen az ökröket járomba fogva a föld feltörésére, szántáshoz használták fel. Későbbi adatok is mutatják, hogy több ökröt vett ez igénybe. Ha egy eke vontatásához nyolc ökörre volt szükség, akkor ez csak nehézeke lehetett, ami hatékonyabb talajmunkálást tett lehetővé. Ugyanakkor találkozunk négy, illetve két ökör-eke fogattal is, ezek - főleg az utóbbiak - könnyuekét (faekét) húztak. Ez a föld megforgatásának sokkal kevésbé hatékony módja volt. [...]

A ló: utazás, vadászat

Sokkal nehezebb értelmezni azt a kitételt, hogy mit jelent az, ha valaki vasárnap lóval foglalatoskodott. Itt mezőgazdasági (agrár-) tevékenységre aligha gondolhatunk, hiszen a lovak fogatolása Magyarországon csak évszázadokkal később, a középkor végén vette kezdetét. A lovakat a 10-13. században a elsôsorban utazásra, illetve vadászatra (háború esetén pedig a hadakozásban) használták. [...]
A vadászat igen népszerű lehetett István korában, hiszen Gellért püspök 1045 táján még néhány korabeli keresztény papnak is szemére vetette vadászataikat és kicsapongásaikat. Bizonyára a vadászattal, illetve általában a lókultusszal van összefüggésben Gellért azon vádja a hatalmasok ellen, hogy "nem értenek máshoz, mint a lovak vizeletéhez". A ló becsben tartására mutat, hogy a vasárnap lóval munkálkodó a tőle elvenni szándékozott lovat ökörrel megválthatta, s ez esetben az ökröt fogyasztották el. A ló tehát értékesebb volt az ökörnél, vagyis a Szent István-kori társadalom értékítéletében a ló megelőzte az ökröt. [...]
Nem túlzás azt feltételezni, hogy a 10. században (nem a század egészében, hanem egyazon időbeli metszetben) hozzávetőleg egymillió lóval kell számolnunk a Kárpát-medencében. [...] A lóbőség tehát Szent István korában nyilvánvaló. A lovak értéke eszerint nem az állat ritkaságában keresendő, hanem másban, vélhetően abban, hogy a ló a 10-11. században fontos megélhetési forrás volt, húsát megették, tejét erjesztve kumiszként megitták, a lovat - mint láttuk - utazásra, vadászatban és a hadakozásban sokoldalúan hasznosították. Ugyanakkor a ló bizonyos értelemben státusszimbólumnak is számított, egy életforma és egy társadalmi helyzet kifejezője volt, a nomád gazdasági rendszeré és a szabadságé. [...]
Az idézett törvénycikkben az eszközök (szerszámok) említése arra mutat, hogy a népesség maga végezte el az elemi kézműipari munkákat, házat épített, ruhát varrt stb. Mindebből arra lehet következtetni, hogy az István-kori Magyarországon a természeti gazdálkodás uralmával kell számolnunk, tehát mindenki maga gondoskodott magáról és családjáról, az ember egyszerre volt állattartó, földműves és kézműves, vagyis az önellátás volt a gazdasági élet meghatározója. Ugyanakkor alaptevékenységnek a régi idők óta űzött nomád jellegű állattartás tekinthető, amelyet kiegészített a földművelés és a kezdetleges kézműipar. [...]

Telephely: falu, ház, sátor Szent István korában


Arról, hogy hol, milyen keretek és viszonyok között élt az István-kor embere, elsősorban a régészet hivatott számot adni. Az írott források is szolgálnak azonban e téren némi tanúsággal. [...] A falu a II. törvénykönyvben fordul elő villa néven. Abból, hogy a falut később is e latin szóval nevezték meg, még nem kell szükségszerűen arra gondolnunk, hogy az István-kori falu már teljesen olyan volt, mint a késő középkori vagy kora újkori falu. Az elnevezés azonossága alapján az sem dönthető el, hogy István korában a falu teljesen megszilárdult, helyét nem változtató település volt-e már. Bizonyára ilyenek is voltak, de lehettek még vándorló "falvak" is, hiszen a 11. század végi törvényekben még több alkalommal találkozunk effélékkel.
Az István-törvények az emberi lakóhely négy megnevezését hagyományozták ránk. A curtis udvarházat jelent, ezzel a társadalom magasabb állású elemei rendelkeztek. A domusról, a házról keveset lehet tudni. A mansiót a törvény akként említi, mint amit fel lehetett gyújtani, az épületeket tűzzel lehetett elemészteni. Talán fából készült, illetve "komfortosabb" veremház lehetett, náddal fedve. A közrendű lakhelyét a törvény mint mansiunculát nevezte meg, amely szó a mansio kicsinyítő képzővel ellátott alakja. Ez állhatott az emberi otthonok hierarchiájának alján, a legegyszerűbb veremházat (putrilakást) jelentette, olyat, amilyent a régészek nagy számban ástak ki a telepeken. Sátrat nem említ a törvény. [...] E hiány nem jelenti azt, hogy sátrak nem álltak szerte az István-kori Magyarországon, hiszen későbbi adatok egyértelműen bizonyítják meglétüket a 11-12. században.

A termelés új rendje


A Szent Istvánnal létrejött új típusú állam erősen német mintákat követett, legfontosabb célja a régi viszonyok teljes lebontása és egy új rend megteremtése volt. A gazdálkodás terén döntőnek a magántulajdon "bevezetése" és meghonosítása számított. [...] Az új rend a földművelést szorgalmazta, s vele együtt a letelepedést, a szilárd határú falvakat, továbbá a szabadsággal szemben az alávetést, a szolgaságot. [...]
Az új rend tehát erőteljesen hozzákezdett a termelés, a gazdaság viszonyainak átalakításához. A szolgává tett embereket szolgáltatásra kötelezte, földesúri "üzemek" (prédiumok) jöttek létre, ahol emberi lakóhely is létesült. Innen már nem lehetett szervezetten elvándorolni (legfeljebb elszökni), itt már nem lehetett sátrakat felállítani, sőt - ha csak nem kifejezetten állattartó prédiumról volt szó - az állattartás meghatározó jellege is háttérbe szorult. [...]

Kelet és Nyugat elválása


Az 1000 körüli termelés így hát erősen kétarcú volt. A Kárpát-medence nagy területein (főleg a keleti országrészben) még szinte évszázadok óta változatlan rendje szerint folyt a nomád állattartás, hatalmas tömegben legeltek ridegen tartott lovak, szarvasmarhák és juhok a mind szűkebbé váló legelőkön. Ide (Ajtony uradalmi területére) majd csak István uralkodásának vége felé tört be a változás szele. Ugyanakkor Magyarország nyugati részein, ahol 1000 körül, illetve röviddel 1000 után már püspökségek létesültek, kolostorok álltak - ezen a területen egyébként sem lehetett a természeti viszonyok következtében nomadizálni -, gyorsan terjedt a földművelés és szolgáltatás szintjén a kézművesség, állandó határú falvak és szolgatelepek (prédiumok) alakultak és sokasodtak. A termelés önellátó jellege itt sem változott, de a szolgasorba süllyesztett termelő népességének immár urait is el kellett látnia a szükséges, illetve a megkívánt termékekkel.

KRISTÓ GYULA

 

Vissza a tartalomjegyzékhez